• 2018. június 25., hétfő
    Vilmos
  • 13°
    Kolozsvár
    • 14°
      Csíkszereda
    • 13°
      Székelyudvarhely
    • 13°
      Gyergyószentmiklós
    • 13°
      Székelykeresztúr
    • 14°
      Kovászna
    • 15°
      Kézdivásárhely
    • 14°
      Barót
    • 13°
      Sepsiszentgyörgy
    • 15°
      Arad
    • 13°
      Gyulafehérvár
    • 16°
      Nagyvárad
    • 12°
      Beszterce
    • 14°
      Déva
    • 16°
      Nagybánya
    • 13°
      Marosvásárhely
    • 14°
      Zilah
    • 15°
      Szatmár
    • 13°
      Nagyszeben
    • 15°
      Temesvár
    • 13°
      Brassó
    • 17°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.6686 LEI
    • 1 USD = 4.0026 LEI
    • 1 GBP = 5.3249 LEI
    • 100 HUF = 1.4420 LEI

KISEBBSÉGBEN: Mentális zsebcselek – história a történelem vége után


-A A+

Az utóbbi évtized egyik történetfelfogási újítása, amely sok tekintetben a rendszerváltást megelőző történetpolitikai csaták és kutatói magatartások egyik alku-állapotát is tükrözi, a narratív történetmondás, az élményalapú interpretáció, az elbeszélt múlt, mely az oral history sajátos tudásterületévé vált. Az új rang a másság, a közvetlenség, a direkt hitelesség, a bizalom alapján formálja mindazt, amire vetítik, amire kérdeznek vele, ami tudatosan vagy spontán módon bekerül fókuszába. Amit és ahogyan hajlamosak vagyunk elbeszélni a hétköznapi történelem legmagánérdekűbb világából, az a mi személyes történetünk, vagyis inkább történet-interpretációnk. A kollektív emlékezet helyei lehetnek sokfélék, lehetnek időlegesen kiemeltek és megvilágítottak vagy szándékosan a nemlétbe szorítottak – de ettől még vannak. S ahogyan vannak, az lehet, tud lenni, sőt sokkal emberibben képes átélt történelemmé lenni, mint a királytörténetek, csatahistóriák, területfoglalási részgyőzelmek.

Talán épp e tanulság – és a hazai történeti szakirodalomban is viszonylag korai kísérletek belátásai – vezethetnek oda is, hogy a történelmet az idővel szoros rokonságba állító időképek, időfelfogások maguk is egy szofisztikált kapcsolatviszonyt vesznek föl az emlékezettel. E viszonosságok, s a kimerevített, az ünnepelt, a kiemelt vagy folytonossá tett idő képzete továbbá kiegészül az emlékezet ragjával, kiemelő figyelmével, tematikus vagy időszakos érdeklődésével. S ennek történetisége az, amit másképp a történészek, mint a zenészek, máshogyan a börtönőrök, mint a gátőrök, s megintcsak eltérően a fotósok vagy a szakrális folklór kutatói, de mindenki újrainterpretál, saját rendszerbe helyez és átértelmez – személyes viszonyt az időhöz. Ezt az izgalmas, mert színes világot szorítja esettanulmányi példatárba az a kötet, melyet Barna Gábor szerkesztett egybe egy szegedi konferencia előadásaiból Idő és emlékezet címen.[1] Ismerős a kín, hogyan is lehetne 16 szerzői tanulmányt, helyhez és környezethez illő bölcs előadást egyben bemutatni, de erre most a részletezés felelőtlenségével nem is igen vállalkoznék. Idő szabtával-hiányával sem. De azt, ahogyan az etnológia, vallási folklórkutatás és életviteli közösségek az időhöz viszonyulnak, igen szépen leképezi a kötet. Barna Gábor bevezető szavai még az idő folyamának, ciklusainak, fordulópontjainak és szakaszolhatóságának tézisével indulnak, de már utalással a személyes élet egyszeri és megismételhetetlen idejére: „de ez az idő a történeti idő is, amelybe még az Istenfiú Jézus belépett. Ez az üdvtörténet. A történeti idő profán oldala a történelem. S a történelemnek egyes eseményeire különbözőképpen emlékeznek az emberek. Azaz ugyannak a történeti eseménynek más és más lehet a történelmi emlékezete… Ugyanannak az eseménynek másként szerkesztik meg kulturális emlékezetét. A múlt különböző értelmezésekben kerül vissza a jelenbe, van jelen mindenkori jelenünkben…” (7. old.)

A század- és ezredforduló ideje (mikor is e konferencia éppen zajlott) épp az időnek szakrális és profán mivoltát, a szakralizálódás folyamatát és eseteit, a történeti időfogalom ezekből szerkeszthetőségének kérdéseit teszi tárgyterületté a résztvevő történész, teológus, néprajzos, folklorista, helytörténész, kulturális antropológus, ikonográfus, mikrotörténetíró számára, így az előadások egyházi rítusokról, vallásos csoportok hagyománykövetéséről, az idő szimbolikus tagolásának megoldásairól, apokaliptikus várakozásról és mindezek irodalmi vagy népi-emlékezeti egyedi megjelenítésmódjairól szólnak, konstatálva mindenekelőtt azt, hogy az idő folyama miképpen marad zárva az ember előtt, hogyan rejtőzködik megnyilatkozási felületek mögé, vagy lesz örökké rejtekező, mint a halál, vagy esetleges, mint a felejtés. Lehet, hogy a jövőt idéző képzelet, a jövendölés jelenbe emelése, a felejtésből kibomló múlt pedig a jövő alapjaként akkor is része a folytonosságnak, ha azt megszakítja az elvékonyuló örökség, megtöri a halál élménye, vagy épp éteri térbe emeli a lokálistól függetlenedő értékfogalmak köre. Ilyen idői messzeségbe tagolódnak a három nagyobb témacsokorba formált tanulmánykötet első blokkjának írásai: (az épp nemrégiben elhunyt) Szilárdfy Zoltán az első évezred lelkiségi közegébe kalandozik, Dienes Erzsébet az Érdy Kódex világvége-képzeteit mutatja be kiegészítő példákkal, D. Tóth Judit az örökkévalóság történéseit tekinti át a Péter-apokalipszis túlvilágképében, Landgraf Ildikó a mondák jövendöléseinek időiségébe kalauzol, Törőcsik István az eszkatológikus néphagyomány egy forráskönyvét és forráskörét tekinti át a „jezsuita könyv” jászsági örökségében, Lengyel Ágnes pedig a világvége-jövendölések ezredfordulónkon és a népi vallásosság szövegeiben megjelenő változatait részletezi európai és hazai folklórpéldák révén. Az első fejezet nemcsak bevezetője, de az emlékező bölcseleti-filológiai gondolkodásmód emelkedett invokációja is Voigt Vilmos szövege, kinek „a jövőre emlékeztetés” témaköre azért is alkalom a jóslások és hiedelemszövegek ürügyén nemzetközi és hazai tudástermékekre utalni, mert a múltra vonatkozó és a jövőre ható idői sajátosságokat nem csupán pszichológiai, fiziológiai vagy társadalmi megnyilvánulásként értelmezi, hanem társas kommunikáció aktusaként, az emlékezést tradíciónak és emlékeztetésnek is látva, a múlt által eltörölt momentumok újraigénylését is jelezve (13-18. old.).

Önálló blokk épül az átszerkesztett emlékezet vizuális antropológiai és fotográfia-történeti aspektusaira (N. Szabó Magdolna, 83-100. old.) és a családi emlékalbum mint időkonzerváló műfaj egy konkrét esetére (Józsa László, 101-105. old.), hogy szinte képszerű olvasatban invitáljon tovább az ünnep és emlékezés idejét körüljáró harmadik blokkba. Itt az ünnepi szertartásokban megjelenő szakrális és profán időszerveződés kérdése (Kámán Erzsébet), egy andalúziai falu nagyheti körmenetének rítussorát (Gulyás Anna), a Mária-ünnepek jelenés-tartalmait és fotóit (Limbacher Gábor), a radamosi Mária-jelenés szlovéniai historikumát és emlékezeti értékeit (Mód László – Simon András) összegző tanulmány, valamint két konkrét „emlékév-szerkesztés” megoldásait taglaló írás (Erdélyi Mónika, Csóka-Jaksa Helga műve) jelzi, miképp rögzül emlékezeti örökséggé a politikai kultuszok szóhagyománya (1848 és 1956) olyan komponált múlt-vízióként, melynek szolgálata mégis inkább a jelené és jövőé, rítusok közösségéé és a majdan mindezt folklór- és kutatástörténeti dimenzióban is értékelni kész történetkutatásé lehet.

Az idő folyama tehát rítusban, tárgyban, képzetben, emlékben és víziókban épp oly rétegzett, árnyalt, térhez és helyhez kötöttsége dacára is annyira relatív, hogy valóban a história nem ér véget azoknál a „zsebcseleknél”, melyek oly korszakossá tették Hrabalt, vagy elbeszélési apropót kínáltak Tömörkény István egy novellájának helyszínén a közösségi tilalmak kijátszásával is emlékezőközösséget formáló hívek számára… Hanem ha fordul is az évkerék, akár teremtés és halál apokalipszisában is megtörténik, ami emlékezetre méltó…, mindig is maradnak újabb kérdések, más szempontok kölcsönvevői, kik számára a múlt idő is jelen, a lehetséges jövő is múlt…

Tér, hely, emlékezet: a narratív történetbefogadás kísérletei

Egy szinte hamvába holt kísérletként jelzem csupán azt a kézikönyvet, becenevén egyetemi tankönyvet, melyet a Szegedi Egyetemi Kiadó és a Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó jegyez A hatalom jelei, képei és terei címen. Kétségkívül kiadósabb értékelésre is érdemes, visszatérek még majd rá máskor, de ide azért kínálkozik, mert a Szirmai Éva, Tóth Szergej és Újvári Edit szerkesztette munka (Szeged, 2016) olyan szemiotikai szférákba invitál, melyek a hatalom zenei, oktatási, művészetpolitikai, nyilvánossági, történetkutatási, mitokulturális, ikonográfiai, temető- vagy városképi, nyelvi, valláspolitikai miliőibe kalauzolnak bennünket, s ahonnan az irodalom, filozófia, nyelv szemiotikai és történeti mezői, végtelenül izgalmas kilátói nyílnak a terek jelképi és a jelképek térbeli reprezentációinak szemléjére. Erre a rálátásra, a történeti emlékezet és az emlékező történeti gondolkodás további változékony történettudományi körképére nyit kaput az a kötet, melynek tényképei szerint az emlékezetpolitikák és múlt-értelmezési paradigmák egymást dúlják a mindennapi politikai színtéren, s akadnak marginális jegyzetekbe, nagymonográfiákba, részletező tanulmányokba és nyíltszíni vitákba burkolózó irányzatok is, melyek egyre sokasodó és táguló köreiben kíván találkozási pontokat, kiegyezési randevúkat, értelmezés-horizontokat meghatározni a hazai történettudomány akadémiai osztálya, amikor közrebocsátja 2014 májusában egy tudományos ülés anyagát, melynek tárgya—témaköre „A történelmi emlékezet és a történettudomány”. Az MTA Filozófiai és Történettudományi Osztálya rendezésében meghallgatott előadások kerültek kibővítve egy kötetbe Történelem és emlékezet címen,[2] s ennek alaptónusában az élénk közfigyelem által kijelölt témakörök, a társtudományok révén bővíthető befogadói és értelmezői kör bevonása, „a múltnak a köztudatban élő képével, az ezt formáló erőkkel, köztük a tárgyszerű tudásra módszeresen törekvő tudomány feladataival” párhuzamosan a jobbára 20. századi magyar történetre fókuszáló érdeklődés felelős kezelése volt vállalása. Az írásokra—előadásokra jellemző, hogy „széles szakmai spektrumuk kiterjedt a történeti gondolkodás pszichológiai buktatóira, a képszerűség szerepére a történelmi kommunikációban, valamint az emlékőrző és -generáló emlékművek stílusváltozásaira és esztétikai értékeire is” (6. old.) – mint ez Hunyady György és Török László előszavából kiderül.

Valamiképp itt is a hatalom képei, terei, jelei, narratívái kerülnek előtérbe, ugyancsak jóféle történetszemléleti zsebcselekkel bővítve-szűkítve, de mintegy rögtön föltűnik, hogy a korunkat napra nap jellemző vélemény-özön, színpompás kardozás és kíméletlen fogalmi hajcihőzés a kötetben a szaktudományi tekintélyek sokszoros hatványát mozgósítja a szakmai fórumokon, kiadványok tengerében vagy tematikus folyóirat-számokban megszólalni, aminek időszakos szemléje-gyűjteménye is meghaladná az elnagyolt címlistát. Az akadémikusi rangú megjelenés, a tematikus határolás, a szaktudományi hangoltság és a történetkritikai olvasatok számossága sem tesz lehetővé itt mesterkélt besorolási, tónusmérlegelési vagy hitelességi besorolást, ami ezért nem is célom. Annak jelzése azonban mindenképpen, hogy vidéki múzeumi vagy helyi kutatási, határon túli műhelyekben keletkező, hazai nem-akadémiai intézményességben is jelen lévő minden irányzatot sem egy tudományos ülésszak nem képes reprezentálni, sem az időszaki szakirodalom elvben legteljesebb mutatója nem tudhat fölbecsülni. Kényszerhelyzet tehát, hogy népszerű témakörökkel, a History Könyvek sorozatával elérni kívánt érdeklődői-befogadói körhöz szólóan nem is mutatható föl a legszélesebb szakmai tudáskör, nemzedéki vagy irányzatos rálátás a kötet jelentés-rétegei között. Egyértelmű a képlet: a hazai történettudósok akadémikus képviselete mutatkozik-mérkőzik meg ezen a páston, s néhány megtisztelő hivatkozási gesztuson túl szinte evidensen látszik, ki mindenki maradt ki az olvasatokból, hivatkozásokból, értelmezési körökből, kinek van épp „ideje” vagy aktuális opusza az érdemi utalásokban jelen lenni. De a mérlegelésnek itt most nem a kritikai felülvizsgálat a célja, hanem a híradás keretezése, a vállalkozás impozáns mivoltának elismerése. Merthogy a történettudomány és a történeti tudás hatalma is hatalom, ennek jelei és képei is saját terekben érvényesülnek, saját interpretációkba illeszkednek vagy simakodnak egybe.

A néhol összegző, le- és áttekintő, helyenként tanulmány-formát öltő írásokban a nyilvánosságban és a szakpublikációkban is jelen lévő „elbeszélt történetfelfogások” úgy mutatják be a korszakok önképét, (s ezzel együtt az egyén átélte történelmi eseményeket is), hogy ezek harmóniája vagy feloldatlan konfliktusa egyben ki is vetül személyes értelmezéseinek aspektusára, amelyet (éppen itt és most) valamely szaktudós gondol vagy felmutatni szeretne. Vagyis a tényeken és értelmezéseken egyszerre múlik, mi kap hangsúlyt, miket tartalmaznak a történeti elbeszélések, mi válik ténnyé, eseménnyé, emlékké vagy kultikussá. De valahol a beszédmódok legmélyén mindig ott rejlik a kutató „alkotói önképe”, tehát olyan perszonális perspektívája is, ahogyan az emlékeit elrendezi, válogatja, hangolja – s teszi ezt úgy, hogy mindez összecsengjen a korszakról megvallani kívánt szereptudat(ok), státuszok, politikailag is érzékenyített elemzések felfogásával, akár a tudományos kutatóéval vagy az akadémikuséval is. Szinte egyetlen személyiségbe, egyedi tudományos perspektívába kerül ekként maga a historiográfia – mely persze amúgy sem lehetne más, mint ilyen egyedi látás- és elbeszélésmódok kitágult, sokszorozott köre –, ugyanakkor annyiban mégis korszakosan mindegyre más és más, amennyiben e beszédmódok kivonatát, élménytörténetekből összeálló köztörténetet a hivatásos történészek kimódolják, kanonizálják, legitimálják mindezek alapján. Ilyesfajta narratívák, újragondolások és eszköztárak összefoglaló opusza a történelmi emlékezet és a történettudomány aktuális viszonyát sokrétű nemzethistóriai keretben bemutató téziskötet, amely emiatt jelentőségteljesebb, mint formára sejlenék, hisz ebben a kézre tervezett kis zsebkönyvben mégiscsak korunk legjelentősebb történész tudósgenerációjának emlékezet-felfogásai fogalmazódnak meg.

A kötet az MTA közérdekű és elkerülhetetlen vitáinak kereszttüzében álló témakörök időszaki vagy aktuális tudásfelhalmozási pillanatát jeleníti meg, egészen konkrétan az emlékezet és a történettudomány viszonyában kilenc akadémikus és egy külföldi szaktekintély jelenlétében elhangzó felolvasások anyagát. Már szinte a legfelszínesebb beleolvasásra és lapozásra is előugranak mindazon témakörök, melyek kimunkálását nemcsak a tudományos műhelyekben folytatják, hanem a közpolitika színterein, szimbolikus politizálás és nemzetépítés, emlékmű-állítás és holokauszt-témakör, Horthy és Márai, Pax Britannica és tradicionális konzervativizmus számos más platformján, az érintett társadalmi körök, egyházak, szoborállítók és mindennapi emberek emlékezeti kultúrája által is behatárolt világok sokféle alakzatában. Meg persze ennek szaktörténészi tükre is e kulcskiadvány, melynek a napi politikától immár távoli korszakai és értelmezőkörei, s a történelmet elrendező, keretező és narratívákkal illető akadémiai elitje nyújt itt tükröt a társadalmi és társas valóságok mai kisebb csoportozatai felé…, olvasói világképünk, értelmező beállítódásunk számára.

Mosolyra késztető publicisztikai megoldás vagy iskolás kijegyzetelési kísérlet lenne itt az Akadémia legtiszteletreméltóbb szaktudósainak, történész-generációk oktatóinak, nemzetközi tekintélyeknek válogatott szavait és köznapi vitákra adott szakmai válaszkísérleteit egy rövid ismertetőben megidézni, vagyis néhány sorban kapaszkodni föl az okfejtések magaslataira. Az azonban mintegy a tartalomjegyzékből is látszik, miszerint rang és tudományos méltóság megengedi egyik-másikuknak, hogy behatárolható témakört esszé-értékű körvonalakkal járjanak körül (ilyen példaképpen Hunyady György múltfelfogás-bevezetője, Gyáni Gábor történetpolitikai reflexiója, Ervin Staub Holokauszt-invokációja és Nyíri Kristóf konzervativizmus-kritikája), néhányan viszont szinte értekezés-pótló összegzést adnak választott tárgyterületükről (Frank Tibor írása, százharminc lábjegyzettel, önmagában is hatvan oldal!). Mindezek szimpla „kivonatolása” itt nemcsak félreértés lehet, de kihívó feladat is lenne, hiszen megnevezve vagy kerülve, de mindenki valahol és valamiképpen érinti az emlékezetpolitika és a politikai emlékezet, a hatalomkritika és a hatalomszolgálat, a kultuszépítés és a kurzusbírálat, a nemzeti sorshelyzet és a bármikori túlélés alapdilemmáit, a sorsok és képzetek, képek és narratívák tereit. Hunyady például a kognitív és politikai pszichológia határvonaláról mint a múlt megidézhetőségéről és az „utólagos előrelátásról” szól, miképp a visszatekintő történeti emlékezet esélyéről, akár ha első világháborús folyamatokról, a 2008-as demokratikus válságtapasztalat hiányérzeteiről, a magyar kiszolgáltatottság emlékezeti momentumairól vagy az érzelmek (olykor politikai) logikájáról ad áttekintést, vagy korszakok rangjának és a rendszerigazoló szereptudatoknak mélyére világít éppen (9-25. old.). Ormos Mária a német és brit történészviták „múlt törmelékeit” gyűjtögető, újraértelmező tónusáról, a történész feladatáról, tiszaeszlári vérvádról, az 1941-es deportálásokról, az Endlösung vagy Kamenyec-Podolszk kérdéseiről, Horthy döntéskényszeréről és a mostani Gábriel-emlékműről mondja el az emlékezeti elemző módról formált meggyőződését, árnyalt előképek és problematikák választ serkentő kihívásait (26-42. old.). Romsics Ignác szinte erre rímelően Horthy Miklós emlékezetéről idézi föl vaskos monográfiája kultusztörténeti tapasztalatait, forrásfeltárásait a Horthy-korszak ideológiai, a Rákosi-korszak s az MSZMP mumusformálási, majd a rendszerváltás utáni időszak Koltay Gábor, Vona Gábor, Antall József, Bencsik Gábor, Turbucz Dávid vagy Ungváry Krisztián képviselte más és más vélemény-pólusainak front-helyzetképére is kitérve (110-124. old.). Marosi Ernő művészettörténeti analógiákat keres a reneszánsz kori Firenze, a német Heraldikai-Genealógiai Társaság szemléletmódjában megjelenő Gábriel főangyal és a magyar Turul közötti analógiás „rossz történetmesélés” körüli problémákról, az analógiák nélküli értelmezés kilátástalanságáról, az abszurd szoborállítási, szoborbontási és „az emlékezés szövetét” átható álkeresztényi holokausztgyalázásról (74-88. old.). Megannyi irodalomtörténeti példa illusztrálja (a szintén tavaly elhunyt) Szegedy-Maszák Mihály írását, melyben „az újragondolt történeti tudást” jellemzi olyképpen, hogy azt „nem a folytonos tökéletesedés, hanem a permanens újraértelmezés alapozza meg”. Írásában az 1919 és 1945 közötti korszak olvasatait kínálja, Szerb Antal, Radnóti, Kosztolányi, Márai, Déry, Komlós Aladár, Szekfű Gyula, Primo Levi, Kertész Imre felfogásmódjaiból véve igazolásait, legvégül Gyáni Gábortól idéz a magyar emlékezetpolitikai közösségek egymásra neheztelő alakulatairól és a (mindezekkel talán szembeni) megbékélés iránti szükségletről (89-109. old). E kortárs akadémiai narratívákat részben alá is húzza Gyáni Gábor írásos előadása, mely szerint a történeti beszéd mindig is egyvalamely, tehát bizonyos, és adott politikai pillanatra hangolt tónusával jellemezhető alaptulajdonságokat hordoz, tükrözve mellesleg azt is, mennyire nem „az igazságot”, hanem a politikai magatartások kontextualizálását képviselik a politikai elitek a história megannyi időszakában, és a történészdiskurzusok e kurzusok szolgálatában is (58-73. old). Ugyanitt Zsoldos Attila az Árpád-háziak utólag narrált históriájába vezet be (43-57. old.); s megkülönböztetett figyelemre ajánlom a Holokauszt magyarországi gyökereit körvonalazó és az elismerést megtagadó felfogásmódok áttekintését adó Ervin Staub szövegét (124-134. old.) is. Számos további gondolatmenet és szövegidézet kelthetné talán a reményt, hogy teljes képet nyújthatok a kötetről – ám ennek még látszatáról is lebeszélném az Olvasót. A történész szakma legjelesebb kiválóságainak előadásairól van szó, s nem félezer oldalas monográfiáról körvonalazok ismertetőt, hanem a szakma számára konkrét (ha nem is mindig politikailag korrekt) kihívást jelentő emlékezetkutatási paraméterekről, továbbgondolandó és vitatnivaló álláspontokról, tényképzetekről és értékrendekről beszélnek, melyek között Ők maguk sem találnak mindig evidens összhangokat. De, mint már a fennebbi idő-néprajzi felfogásmódokból is tudjuk, hagyomány és megújulás, örökség és innováció, elbeszélés- és képzet-konstruálás ugyanúgy része a jelenségeknek, mint a keletkezés, változás és pusztulás.

Háborús emlékezet, közösségi élménytagadás

Miképp a történészek történelemről való képzete és vállalása, a kommunikáció és a helyi identitások megmutatásának minden egyes írásos kihangzása és összhangzó tézisei sem könnyedén kulcsolhatók egymásba. Még mélyebben így van ez a helyi beszélőközösség mindennapjaiban, s még nyomatékosabban, ha az emlékezés tárgya nem elvontan a történelem menete, ideje, valamely ciklusa vagy eseménye, hanem épp a háborúval kapcsolatos emlékanyag. A délszláv háború mindennapjainak élménytörténetét hordozzák azok a történetek, melyeket Baumann Tímea formált kötetté (éppenséggel sikeres bölcsészdoktori értekezéssé is) a „Maradjon emléközet?”. A délszláv háború társadalmi emlékezete a kopácsi magyar emlékezőközösségben című munkájában.[3] A Szerző a Pécsi Tudományegyetem tanára, kulturális antropológus és nyelvtanár, korábbi munkáiban is rendszeresen élménykészletet hozott a kopácsi közösségből, kivételesen mély és őszinte tónusba emelve az oral history műfaját, érzékenyen elegyítve azt a kommunikatív tudás, az emlékezetpolitika, az élményközpontú ismertetés és az élményközösségi emlékanyag feltárható szintjeivel, hangszíneivel. Könyve hét fejezetében egyszerre és egyenrangúan szólal meg az életélmény, az elbeszélhetetlen múlt kimondhatósága, az emlékezet terhe és a kénytelen kötelesség: „Mindönt meg kell írni, hogy maradjon emléközet”. S Baumann Tímea ezt is teszi, küzdhetetlen hitelességgel, lelkiismerettel és alázattal. Szolgálatul, s mintegy felelős „kibeszélőként” arról, amit megnevezni vagy fölidézni sem mentes a totális fájdalomtól.

A Szerző talán fő leleménye, s egyúttal a narratív történetmesélés hiteles eljárásmódjának alapkódja is, hogy a háborús légkör, a veszteségek, nyúvadások, félelmek, iszkolások, veszteségek tömegéről miért is akarnának önként mesélni – mégis megnyílnak, a tanúság és példázat mindennapi hőseiként, az emlékíró hitelességével, a felelősség gondjával, az elfojtások és szinte kanonikus fordulatok változataival. A kutató itt nem csupán saját traumáját, óhajait, felelősségét mutatja föl, de közössége számára hiteles eljárásmódját is, a megnyílások formáját is, a felszínre hozott borzalmak leltárának elkészítését mintegy kötelezővé tevő kollektív tudatrést is bemutatja. Nem pusztán kérdez, mint a címben is, hanem ráerősít, megoszt, közös felelősség tárgyává is tesz, a mikroközösség (Kopács) lakosainak zömében magyar kisebbségi képviseletében is elbeszél. Első fejezetében azt, miért és hogyan választotta épp ezt a közeget, mi volt a háttér ehhez, s hogyan lesz a beszédesemény mint „teljeskörű archeológiai vizsgálat” ennek morális eszköze is. Ezt a nemzetközi, a magyar, a személyes határokat és a diskurzusrendeket is átjáró gondolatok tükrében teszi, majd az emlékezetkutatás és a terepvizsgálat saját módszertanát veszi szemügyre, etikai és visszajelzési kételyek körében is, hogy rátérjen azután a tér és helyek szerepére, az emlékezet helyeinek kopácsi alakzataira, az elbeszélés térbeliségében meglelhető momentumokra, s ezt a narratív életútinterjúk sorával illusztrálja: vallomásokkal, naplókkal, a tudásátadás hagyatéki eljárásával, a „vándortarisznyába” kerülő örökséggel, a hétköznapi emlékek sémáival, a megkülönböztető élmények zuhatagaival, az átmeneti állapot és az idegentapasztalat kényszereivel, majd végül a közösségi reintegrációval, a másság és az én-tapasztalat szociálpszichológiai tartalmaival hitelesítve.

Baumann Tímea még egyetemista korában az országos tudományos diákkonferencián egyszerre két dolgozattal nyert két első helyet, s most, első önálló nagyobb munkájával is egyszerre két eredményt formált: elérte, hogy nem lehetünk képesek már e tudástapasztalat nélkül látni a délszláv háború magyarlakta vidéken megtapadt emlékanyagát, a háborús emlékezet vállalásának kényszerét és értelmezhetőségét, az emlékezőközösség felejtési stratégiáit, a traumatikus értelmezés kényszereit, valamint az uralkodó diskurzusok külső, a feszítő beszélnivalók belső bűvköréből mint az etnicitás légköréből származó vallomástételek ügyét sem. Az emlékezethelyekre és az emlékezők szerepeire, gender-meghatározottságára vagy az emlékezés jeleit érteni képes kutatói attitűdök felelősségére ugyancsak figyelmeztet, mégpedig feledhetetlenül. Írása minden határokon innen és túl az emlékezetpolitika megfoghatóságának, a diskurzusok rendjének helyben érvényes tónusaira, a kollektív szövegek és tudatok értelmezhetőségének társadalomtudományi működésrendben érvényes tartalmaira is egyazon hitellel és eredményességgel hívja fel felelős figyelmünket. Köszönjük a Szerzőnek, hogy kivételes eljárásával és még kivételesebb értelmezői hitelességgel avatott be a helyi történelem vége utáni mikrohistória folytatódásának folyamatába…!

 


[1] Tanulmányok az időről az ezredfordulón. Szegedi vallási néprajzi könyvtár 14., Kairosz Kiadó, Budapest, 2005., 192 oldal

[2] Történelem és emlékezet. Egy akadémiai ülésszak előadásai. Összeállította Hunyady György és Török László. Kossuth Kiadó, Budapest, 2014., 207 oldal

[3] Gondolat Kiadó – PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, Budapest – Pécs, 2016., 286 oldal



HIRDETÉS
loading...







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X