• 2017. november 20., hétfő
    Jolán
  • Kolozsvár
    • -1°
      Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • -5°
      Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • -0°
      Kovászna
    • -1°
      Kézdivásárhely
    • -1°
      Barót
    • -1°
      Sepsiszentgyörgy
    • Arad
    • Gyulafehérvár
    • Nagyvárad
    • -1°
      Beszterce
    • Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • Temesvár
    • -1°
      Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.6469 LEI
    • 1 USD = 3.9414 LEI
    • 1 GBP = 5.2259 LEI
    • 100 HUF = 1.4871 LEI

KISEBBSÉGBEN: Indulás az Egyeskőtől. A nemzeti narratíva hangrétegei, képtelenítve


-A A+



Egykoron, mikor még könyvolvasó emberek lepték el a boltokat, s nem szégyen, hanem öröm volt új műveket venni, lelepleződni egy téli estén regénybe feszülten, vagy „pakkal” járni a gimnáziumot/főiskolát, amely olvasnivalókkal volt teli…, még hasított az értelem kritikájaként Füst Milán markáns állásfoglalása, hogy ugyanis a látomás és az indulat a művészetekben nem intellektuális, hanem emocionális töltetű, a formaalkotási „hasznosság” ellent is mond a „verstermő élmények” anyagának, a személytelenség megtalálása a közlésben olyan lírai „ál-egyes szám első személy” jelenléte, aki mintegy idézőjelbe teszi az egész művet, s csupán utal arra, hogy itt más beszél, a lírai én a valóság stilizációjával kerül kapcsolatba, akár kitárulkozik, akár üzen csupán, vagy színészkedik talán, mint aki önmagát csak szócsőként, megjátszott személytelenségben, önmagán a valóságot csupán átengedve/tükröztetve adja bele intellektusát a műbe. De hasonlóképpen szól olykor Kassák is, ki a maga antiromantikus és antiszecessziós hangján mintegy személytelenül ráfogalmaz: „A tudatos intellektus és a vizionárius lélek kettőssége mindig jelen van munkáiban… nem alakít, hanem alkot… antiimpresszionista”.[1]

Mit is kezdhetnénk az alkotó énjének víziói, s e víziók társadalmi valósága közötti kölcsönösség, a múló korokra rímelő jelenbeli közlés és a műalkotás motiváltsága körüli korlátozás révén…? Nem könnyű „univerzális” választ adni erre, s lehet, a kérdés sem jó, de nézőként fölmerül az emberben a politikai korszakok, ideológiák, eszmekörök és harsányságok befogadói oldalának megannyi variációja. Ezek között is föllelhető, vagy időről-időre megnyilatkozik az a nemzetfogalom-befogadási érzékenység, mely nem ritkán rítusok, komplex szertartások, rávezető és elkalandozni hajlamos interpretációk közegében találja meg üzeneteit. Ilyen formajáték, művészeti performansz és intellektuális élményanyag lakozik a most megnyílt kiállításban, ahol KissPál Szabolcs „doku-fikciós” projekttel jelentkezett a Politikatörténeti Intézet termeiben installált összeállításában.[2] Ez a két világ világháború közötti történeti időszak intim huzalait és eldurvuló közlés-szálait tekeri föl egy izgalmas közlés-építménnyé, mégpedig a Trilógia címnek megfelelő hármas szövedékben.

Talán már az első képződmény sem minden lélektani tanulság nélkül való: egy fikciókkal ékes, narrált dokumentumfilm a budapesti Állatkert új konstruktumáról (1912), az erdélyi Egyeskövet mintázó műszikla építéséről, melynek tökéletesen megvoltak nemcsak hasonló állatkerti analógiái széles e világ más tájain is, de fényesen kifejezni volt hivatott az Erdéllyel, Nagy-Magyarországgal, mintákkal és érzelemdús példakövetéssel megrakott erődítményezést, várépítést, magasra törekvést, hatalmi hübriszt, uralmi reményeket és diadalittasságot is. E „Tri”-logikus elem még csupán a szeánsz kezdetét idézi, ezt követi a trikolóros össz-érzületi kiegészítés második tónusa, a Turul-mítosz égre röppenésének kezdeteitől egészen napjaink szertartásaiig, ugyancsak dokumentum-fikcióként, antiromantikus stilizációk modern narratíváival, a politikai diskurzusok vizuális előtolakodásainak megannyi bombasztikus példájával. A „vizionárius lélek” mintegy komplex beteljesülésének, a harmadik színárnyalat tökélyének körüljárása már a kortárs magyar nemzetfogalom bűvkörébe csalogat, ahol valamely „etnikai táj” terpeszkedik vagy röppen a politikai földrajz mezőire, s a szimbolizmus harmonikusan találkozik a magyar őstörténetbe plántált romantikus történetmesélés eszközeivel, a turulmánia és turanizmus kortárs politikai vallássá erősödésének pátoszával, intézményeivel, eseményeivel is.

Talán nem vészterhes részletkérdés, hogy milyen alapon „ragozza” nemzeti múltunk e fals és fennhéjázó mivoltában is muris dokumentumait a művész, s ha az emlékezőközösségi tagsága akár heveny megnyilvánulást igényel is, és miképpen önti lábunk elé a nemzeti ideológia bekebelező vagy kizáró formáinak, testesülésének és sodrásainak akut paradoxonait. Az emlékezőközösség és élményközösség mindenkori érintettsége éppúgy, mint megosztottsága, politikai lélektani tagoltsága, kultuszépítő és imázsrontó kölcsönhatásaik küzdelme persze lehet alanyi költői szimbolizációs gesztus, s lehet a Füst Milán vagy Kassák Lajos által életre keltett antiintellektuális vagy ellenkulturális gesztus, de mindezek életszerű, élményközeli interpretációja már nemcsak korélmény, hanem művészi vállalás is.

A műhegyek jobbára a valódi kisstílűségek, otromba képtelenségek, hataloméhes és olcsó gesztusok aktusaitól növekednek heggyé és művivé, s másképp nem, talán akkoron leginkább a Trianon „visszavétel és restauráció” tónusában hasítanak. A „vér és anyaföld” ősiségére, örökségére és élesztésére buzduló nemzetlelkű akarat – bár mutat némi rokonságot az irredenta hajcihővel, árvalányhajas és turulszínező magasságosság-tudattal… – talán nem mindig volt harmóniában a plebejusabb néplélekkel, s a „Turul, mint a nemzet megmentője” víziókkal, de mégsem húzódhatott a végtelenségig mitikus újraéledésének lehetősége. A neopogány szertartások rendje és programossága épp a fenti „költői” távolságot is mutathatná, de a kiállítási tárgyakon, képernyőkön, fotókon, kegytárgyakon és vizuális citációkon fölsejlő államiság csak kisebb részben tudott eddig a főhatalmi magaslatokig szárnyalni. Napjaink folyamatai persze gyorsulnak, hevesebb lelkesültségre kapcsoltak: már van parlamenti mumusunk, emberforma Ördögünk, kinek kiűzését egykor csak megkezdte az államiság szimbólumát teljes díszében körbejáró sámán szertartása, de most már pártállami szintűvé lett a Gonosz, a Sátán és talpnyalóinak ünnepélyes kiűzése a Parlament deszakralizált teréből rózsafüzér által is.[3] Az érzelmek pszichológiája, a szimbolikus politika saját üdv-tere olykor kevéssé a lírai költők, sokkal többször a politikai haszonlesők birodalmának alapzatává tud lenni.

Ahol az újpogány létforma és világkép az államvallás szerepét is betöltheti akár, ahol a Trianoni Békeszerződés után megcsonkított Magyarország gyásza a műsziklák és műmagyarok tobzódásába képes frusztrációit elrendezni, ott a Turulnak is juthat érdemi főszerep. A nemzetmentő, államéltető, elitkonzerváló, békemilitarizáló szárnyas nemcsak a műhegyek lakosa lehet a jövőben, de talán a parlamenti tornyok, a budavári sétányok, a királyi díszparkok (ős)lakója is. Ezt ugyan KissPál nem közvetlenül sugallja, de nem igyekszik lebírni a trilógia kifutásának, meglengetésének és győzelemre futtatásának perspektíváit. Történeti támaszként semmiképp, ideológiai fogódzóként, mint pótlék, nemzeti közérzet és életvilág-harmónia szempontjából meg egyenesen totalizáló hatásúan kelnek életre a gárdák, fegyveres csoportok, iskolai lőterek, erőfitogtató hírek és szimbolikus politikai térfélen zajló kormányszintű botrányok bűvkörében.

KissPál filmjei, áldokumentumai, gyűjtött kincsára valóságosan is muzeális értékű. Fikciói mellett a „formaalkotási hasznosság” végtelen és praktikus normarendje szinte süt képei és filmrészletei árnyalt válogatottságából, a kimódoltan és tudatos üzenetként vállalt intellektuális gesztustól, már-már a szikár kassáki vizuális líra képtelenségei felé közelítő analógiákkal. Ahogy vitéz és nagybányai, őfőméltóságú és lovastengerészi mivoltában Horthy „felavatja”, katonává teremti és hazaszolgálatra utalja a naiv parasztlegényeket, kikre újabb bércek hódítása, műsziklák visszavétele és valamely Emese álmának megvalósítása vár…,[4] az már szinte kézenfekvő magyarázatra sem vár, Jakobszon érzelmek pszichológiájára utaló elemzése[5] pedig mintegy kínálja is az állatkerti magaslattól a politikai felhőkakukkváráig ívelő turul-turisztikai eseményeket. KissPál korábbi munkái, Szerelmes földrajz-a, köztéri beavatkozásai, hang-installációi, háborús lövedékből formált gyertyatartója (hanukija), vagy akár az Európai Középidő látványos jóslata is mutatja, mennyiféle kultúra, miféle érzületek, jelképek és zúzódások formálják napjainkat.[6]

Köszönet a késztetésekért…, egy újpogány áthallásoktól távoli turul-turisztikai eseményre azért még meghívót csak-csak várnánk…! Ha már látomás és indulat az Egyeskő felé csalogat…, bármi képtelen narratívája ellenére is.

 

[2] A műhegyektől a politikai vallásig (Magyar Trilógia). Politikatörténeti Alapítvány és Intézet, Budapest, megnyitó 2017. okt. 10. – nyitva november 3-ig. FB-esemény: https://www.facebook.com/events/1906379139679294/

[3] Lásd erről a kultúraszociológus, valláskutató Kamarás István reflexióját: Ördögűzés és imakommandó. Egyházfórum, Világ-nézet  (Közzétéve: 2017. október 14. szombat), http://www.egyhazforum.hu/index.php/vilag-nezet/495-ordoguzes-es-imakommando

[5] Jakobszon, P. M.: Az érzelmek pszichológiája. Ismerteti Szende Ottó. Parlando. http://www.parlando.hu/Jakobszon617.htm

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X


popup