• 2017. december 11., hétfő
    Árpád
  • Kolozsvár
    • -4°
      Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • -2°
      Kovászna
    • -1°
      Kézdivásárhely
    • -4°
      Barót
    • -5°
      Sepsiszentgyörgy
    • 11°
      Arad
    • Gyulafehérvár
    • 10°
      Nagyvárad
    • Beszterce
    • Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • 11°
      Temesvár
    • -5°
      Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.6332 LEI
    • 1 USD = 3.9274 LEI
    • 1 GBP = 5.2548 LEI
    • 100 HUF = 1.4739 LEI

KISEBBSÉGBEN: Mozaik-lét emlékei


-A A+



/Egykor volt olvasatok, mai hangzatok I./

Mintegy másfél évtizeddel ezelőtt vaksira kerestem magam a hazai könyvesboltokban, hogy kutatásaimhoz és egyetemi óráimhoz magyar nyelvű szakirodalmat vadásszak az etnikai—regionális elméletekről – akár néhány vékonyka kötettel vagy forrástanulmánnyal is beértem volna... Mostanság (s az utóbbi években egyre vaskosabban) lábamra zuhan a könyvesbolti polcokról az a mérhetetlen mennyiségű és naprakészen szinte olvashatatlan tömegű tudásanyag, mely a társadalom (vagy különböző társadalmak) etnikai tagoltságát, eltérő népek és kultúrák szociokulturális integrációit, regionális jellemzőit közvetíti. S a mennyiség riasztó volta immár átcsapott minőségbe is: egyre több fontos alapkönyv, egyre több új interdiszciplináris megközelítésmód, megannyi kézikönyv, szótár, szöveggyűjtemény burjánzik elő, nemcsak (vagy olykor főleg nem „anyaországi”) kiadásban, hanem a kisebbségi terekben mégannyira...

Midőn még hiánycikk volt az etno-regionális szakirodalom, kevés kivételezettek közvetítették a lehetséges tudást, ma pedig a továbbgondolt elméletek továbbgondolásával is csak „elavult tudást” termel az, aki megragad a szimpla interpretációknál, alkalmi értelmezéseknél, s nem emeli át kérdéseit vagy válaszait egy másik tudástartományba, izgalmasabb paradigmába, vagy saját értelmezési mezőjébe. Tekintélyes „nagy öregnek” kell lenni egy tudományágban ahhoz, hogy valaki merészeljen összefoglaló műveket alkotni, amelyek már vehetik a bátorságot ahhoz, hogy csak a legfontosabb irányzatokat, iskolákat, módszereket vagy nézőpontokat magyarázzák, s közben mintegy eltekinthetnek megannyi másiktól... Mozaikosság, töredékesség, alternativitás, megsokszorozódás jellemzi inkább magát az érvényes tudást is, válaszok helyett a kérdések igénye minősíti az eligazodás biztonságát, s reprodukció /egyszerűsítés, egyértelműsítés/ helyett az „újrainterpretáció” válik mércévé. Aki nem „paradigmákban” beszél és „narratívákban” érvel, izmusokba kapaszkodva és jó nevű tudás-iskolákat követve, az mintha nem is mondhatna figyelemre érdemeset... Ez lett a közfigyelem, a tudományos érdeklődés, a programos jövőépítés egyik kulcskérdése. Mozaikossá vált a világ, mozaikokból komponáljuk társadalmi foltonfoltjainkat is, ha körképet kívánunk adni netán…

Mindezek miatt sincs tehát kényelmes helyzetben a könyvismertető, ha lehalássza polcáról az utóbbi időkben megjelent szakmunkákat, s „valamit” mondani kívánna róluk abban a reményben, hátha mások számára is fontos mindez. Egyenként ismertetve őket minden napra jutna egy tárcalevélre való reflexió, együtt pedig aligha volna olvasó, akit egyként megérintene budapesti cigányasszonyok, sepsiszentgyörgyi identitások, felvidéki nacionalizmusok, chicagói talján csavargók, szarajevói imák, budapesti kínai mítoszok, tiroli kollektív emlékanyagok és ír euro-stratégiák, Duna-táji antiszemitizmusok és jász neoregionalizmusok mostanában elősereglő jelenség-együttese.

Írásomban az olvasónapló és a könyvajánló közötti öszvér-műfajban fogom tárgyalni a kezem ügyében lévő könyveket. Teszem ezt két okból: e weboldali rovat olvasói számára bizonnyal nem lenne üdvözítő, ha (csupáncsak a kötetek nyelvi közegét megtartva) szaknéprajzi, regionális-politikai vagy történetszociológiai nyelvezettel szólnék róluk, s másik okból azért, mert egyre gyakoribb, hogy a társadalomtudományi művek oly módon helyezkednek el megújult vagy új diszciplínák határvidékein, hogy az egynemű olvasat esélytelenül reménytelenebb volna, mint a saját tónusú interpretáció. Megfontolandó továbbá a legkülönfélébb információs ösvényeken vagy sztrádákon hozzáférhető alapinformációk sokakat megérintő köre, mely amiként könnyíti, ugyanúgy nehezíti is a tudáskészlet mélyebb tartalmainak érintőleges felmutatását. Így tehát a nem szakmai fórumokon a források sokaságából (főképp jelzésértékű tónusban) az értékeseket kimazsolázva látszik érdemesnek a figyelemfelkeltő munka vállalása. Ebből sem rögtön a legbonyolultabb – hisz alapok nélkül mire is mennénk a tegnap frissiben megjelent szakművekkel, példaképpen a romániai magyar autonómia-törekvések is irányzatok aprólékos ismertetésével (amit egyébiránt a romániai magyar politológusok, romániai román közírók, történészek: Bakk Miklós, Stefano Bottoni, Sabin Gherman, Tudor Duică, Bodó Barna, Toró T. Tibor, Ottmar Trașcă, Szarka László, Tonk Márton és sokan mások megtesznek naponta).

Talán érdemes jelezni: az etnikai—regionális és szociokulturális diskurzusok többsége legalább két elemi szintből ötvöződik: magának a szociológiai, néprajzi, dokumentum-értelemben vetten szikár dokumentációnak, illetve az erre épülő esszéisztikus, tudományos vagy (olykor—néhol) pátoszos értelmezéseknek szintjéből. Nem különösebb nehézség kitalálni, hogy a felvidéki, vajdasági, erdélyi vagy szlovéniai kisebbségi lét képviselői mely nyelvi közegbe mártják érveiket, mely identitástudat szól hátterükből, vagy miféle kisebbségjogi érdekkövetelés visszafogott érvényesítése szövődik leírásmódjukba. Csak a korábban megjelent Esterházy János, Póczik Szilveszter, Kiss Gy. Csaba, Mészáros András, Mirnics Károly, Gyurgyík László, Bíró Béla, Pethő László, Bíró Gáspár, Losoncz Alpár, Fedinec Csilla, Lampl Zsuzsanna, Egry Gábor, Liszka József, Öllös László vagy Bárdi Nándor is széles horizonton tükrözik ezt a kutatói vagy szerzői nézőpontkülönbséget. Itt most nem választhatom mindegyiket, de tónuskülönbségeiket az eltérő típusokból vett mintával szeretném illusztrálni. Kezdem nagyjából időrendben, hogy majdan eljussak napjaink szakirodalma felé – de előbb a régibb anyag felé lapozgatok.

Körvonal-keresések

Ha történetileg tekintem, talán első sorba kell vennem Balogh Artúr: Jogállam és kisebbség című tanulmány-válogatását.[1] Az 1866-ban született (Abony) és 1951-ben (Kolozsvár) elhunyt jogász, politológus és publicista (a Kriterion TÉKA-sorozatában) kiadott írásai az „erdélyi szellem” tájegységi—földrajzi meghatározottságát, a liberális politikák és a kisebbségpolitikák közötti sorsszerű választáskényszer históriáját, az asszimilációs folyamatok román típusait és az 1919–1930 közötti államjogi—külpolitikai szerződések, határozatok történeti—politikai kontextusait részletezik. Nyelvezete kiírt, ahol kell publicisztikus, ahol bölcsessége teret kaphat: jogszerű, és szakzsargontól sem mentes, s egészét menthetetlenül átjárja a korfelfogás, az etnikai és politikai miliőben zajló mentális háborúzás korstílusa. Az először mintegy háromnegyed százada megjelent liberalizmus-tanulmány éppúgy a társadalmi szerződés szellemiségét keresi a politikában, a népfelség és az etnikai szabadságjogok kérdéseit feszegeti, s kardinális problematikaként kezeli a nemzethez és a nemzeti kisebbséghez fűződő állami viszony feltételrendszerét, mint az utolsó írásokban megmutatkozó jogállamiság, a bekebelező „demokratikus” nemzetállamiság és a nemzetközi szerződések jelentéshátterét. Miként részletezi ezt is: a népkisebbségeknek nincs jogi személyisége, ezért „nyilvánjogi korporációkként”, intézményesült érdekképviseletként kell kivívniuk autonómiájuk szükséges szabadságát. S mivel az alapjogok java többsége csak közösségek tagjaiként gyakorolható és biztosítható (például ilyenek a vallási, nyelvi, egyesülési, gyülekezési, véleményformálási, nyilvánossági jogigények), a kisebbségek ügyét mindenkor maguknak éppúgy képviselniük kell, amiként a nemzetközi közösségnek mindezt támogatnia is szükséges. Ez utóbbi hiányát is legalább annyira, mint a többi autonómiajogot, szakavatottan reklamálta Balogh Artúr a Nemzetek Szövetsége előtt, s védte az erdélyi szász, székely, vagy más minoritások létjogát. „Egész Európa lakosságából mintegy 40 millió ember él kisebbségi sorsban, vagyis nem saját nemzeti államában. Ez Európa összes lakosságának 12,4 százalékát, vagyis mintegy egynyolcadát alkotja” – írja A kisebbségek védelme című kötetében (1930, Kolozsvár). Kicsit ironizálva úgy is interpretálhatnám: mily kedvező állapot volt az, s mily kézenfekvőnek tűnik a jogász-politikus számára az identitás-meghatározás a mai multikulturális sokféleség, kulturális törésvonal-ideák, etno-nacionalizmusok és hétköznapi genocídiumok korához képest...

Épp ezt a fonák multikulturalizmust, a gyűlölet terhének súlyosságát, a „nemzetállam árát”, a mítoszok és politikák keveredését, a „tolerancia korának” elbizonytalanodott szomszédság-állapotait járja körül nyelvi, kulturális, kommunikációs és „preposztmodern” felfogásban Bíró Béla: A gyűlölet terhe című esszékötetében.[2] Lévén szó nem régvolt történészről, hanem kortárs esszéíróról, „az egymással mind engesztelhetetlenebbül szembehelyezkedő politikai akaratok határon belüli integrációját” a magyarság szempontjából éppoly fontosnak tartó nézőpont éppúgy helyet kap a román—magyar ellentétviszonyt tárgyaló kötetben, mint „a kulturális értékek határok fölött zajló integrációja” szempontjából mérlegelő türelem-pártiság. Bíró akár a politikai „botrány nyelvét”, akár a nemzeti eredetmítoszok közötti „autochtonizmust”, vagy a „szeparatista magyarok” mai érdektörekvéseit elemzi, mindegyre olyan ismerethorizontot kezel, amelyen a felvilágosítás és meggyőzés, a racionalitás és a faji elfogultság, az RMDSZ retorikája és a pesti liberális másságteóriák egyaránt olyan gyűlöletekkel viselősek, amelyekből aligha születhet más, mint az „igazságszolgáltatás” feladatára hivatkozó világállami (NATO-)erőszak, vagy a vallási-kulturális másságokat letaposó etnikai tisztogatás, vagy a szélsőjobbok földrésznyi térnyerése és agressziójuk félállami megtűrése. S a kor, amely „a modernitás kultúrájában a szubjektum keresését” rögeszmésen végzi, egyre reménytelenebbül elvéti az egyént és a közösséget, „a szubjektum nem is létezik” élménnyel zárja a vitát az „én”, a személyiség sorsa fölött, mondván: puszta grammatikai funkcióról van itt szó, a problémák „megoldása” csak eltolás, s ezzel „az ’objektív’ valóság fikciójából a nyelvi univerzum ’valóságába’ száműzi a „mi” és az „ők” közti főszereplőt. A megváltozott világkép a kollektív individuumok rendjéhez sorolja az egyszeri embert, s a „Londoni szín” madáchi történései szerint kedvez Lucifernek, aki számára a személyiség állandóságát hordozó identitás immár nem a hagyományos történelmet, szokásrendet és temperamentumot jelenti, hanem a kommunizmusok bukása után totális erővel felszabaduló nemzeti identitások elsajátíthatatlan kíméletlenségét. A „jugoszláv identitás” és a dákoromán nagyság olyan kulturális közösségekre épül, amelyek megvannak ugyan, de lehetetlen, hogy éppen ebben a (másként) szélsőséges kollektivizmusban találják meg egyéni biztosítékaikat. Mindebben Bíró azt látja átöltözött formában megjelenni, amit a premodern kérdésfelvetések már terítékre hoztak, s most újragondolt—újramegválaszolt formájukban kényszerítenek rá a természetében szükségképpen eltérő, arculatában evidensen sokszínű emberi közösségre.

Josef Marko osztrák politológus szavaival „a különbség naturalizálásával” megfogalmazott etnonacionális vehemenciák korát éljük, így a legkevéssé sem meglepő e világméretű gyűlölség újrafelbukkanása. Ami Balogh Artúr korában, a harmincas években a faj fogalmában összegződött, azt korunk a származási közösségekkel azonosítja; ami akkoriban népszellem volt, azt ma az etnokultúra vagy nemzettudat fedi le, a birodalom helyett a föderáció vagy unió a kulcsszó, az élettér gyanús tartalmát pedig a régió neutrálisabb fogalmával helyettesítjük. A kultúrák közötti különbségek vagy értékrangsorok keresése és meghatározása éppúgy soron van manapság is, mint ama korszakban, a másság és különbözőség éppúgy az én-meghatározás és az ellenség-formálás eszköze maradt. Mindez politikából ered, politikákba torkollik és politikaiul manipulálható. Ám ha mégsem hiszünk abban, hogy az omnipotens politika áthatja az emberi mosolyt, a tavaszi szántást és a pagonyok madárdalát, akkor talán egy pillanatra fölébred a vágy arra, hogy a nemzeti, politikai, gazdasági, etnikai, történeti határok fölött és alatt zajló életfolyamatokat ennél értékesebbnek és főleg értékállóbbnak tekinthessük. Aki a személyiség és a társadalmi csoportok körül húzódó számos határ közül az etnikai, nyelvi, kulturális határokat vizsgálja, minduntalan arra ébred rá, hogy ezek átjárhatósága, időleges kontinuitása (avagy posztmodernesen: zárójelbe tétele) éppúgy lehetőség, mint a politikai tér kiterjedéseinek újragondolása, a statikus etnikai történeti teret fölváltó dinamikus etnikai helyek vetületeinek áttekintése. A térföldrajz, az etnikai térképezés és az érintkező etnicitások határait feltérképező regionális kutatás ezért minden eddiginél fontosabb szerepet kaphat – amiként megvolt a maga funkciója a földrajzi felfedezések, hódító hadjáratok vagy épp a vallásmodernizációs korszakok kultúr-tájakat megrajzoló térképészetének éppúgy, mint a geopolitikai és bolygóközi háborús tervezésnek.

Térképészet és táji tagoltság, etnikai kistájak és kulturális földrajzok egyik lehetséges, de annál illusztratívabb kutatási összegzése Keményfi Róbert kötete „A történeti Gömör és Kis-Hont vármegye etnikai rajza”, amely – mint alcímében is jelzi – a vegyes etnicitás és az etnikai határ kérdéséhez írott adalék.[3] Kiemelném az adalék szót, amely nem elsősorban arra utalna itt, hogy valami részmunkáról van szó, érdektelen pontosítgatásról, hanem épp ellenkezőleg: a mintegy háromszáz oldalas, térképekkel megspékelt kötet rendkívül alapos monográfia (a KLTE debreceni sorozatának, a Gömör Néprajza köteteknek egyike). A szerző a korunkban mind kritikusabban és mind széleskörűbben izgalmassá váló vegyes etnicitást választja témájául, de nem választ hozzá ösztövér módszertant és elfogult irályt; választ inkább egy sajátos, a földrajzos pontosságát a nyelvész rendszerezőkéjével, a politológus érzékenységét a szociológus mintavételével, a statisztikus szenvtelenségét az etnológus értékfelmutató vállalásával keresztező tárgyalásmódot. S ezzel főként azt a kényes kérdést tekinti át egy „kényes térségben”, hogy miképp és mióta lehetséges a statisztikai arányszámokkal és emberi sorsokkal önkényesen bánó megfontolások helyébe olyan felfogásmódot ajánlani, amely az etnikumok keveredése és térségi összemosódása folyamatában alkalmassá lehet a valós nyelvi és kulturális viszonyok tisztázására, a multietnikus kölcsönhatások, hidak és átereszek, minták és értékek konstruálására – vagy legalább mélyebb megértésére. Ennek illusztrálására a történeti Gömör-vidék térszerkezetének, vegyes etnikumú szlovák—magyar sávjának leírását, határproblematikáinak ismertetését adja, a peremhelyzetek kialakulását, a tér- és időbeliség módosító hatásait vázolja föl, s végső soron egy korunkban kulcskérdéssé vált regionalitás-értelmezést végez el. Hivatkozva arra, hogy „A vegyes etnikumú területek vizsgálataiban (napjainkban) a globális, nagyobb egységeket (táj, megye) érintő térszerkezeti szemlélet érvényesül, de komplex tereptapasztalatokon nyugvó és kulturális viszonyokat is érintő települési etnikai térszerkezetek vizsgálatai még nagyon elszórtan vannak jelen a hazai tudományos irodalomban”, az etnikai határ fogalmának finomítására vállalkozik. Kissé fellengzősebben szólva: új szempontú etnikai változástérképeivel adott esetben a kisebbségi identitás és megmaradás (formáljogi és külpolitikai szempontoktól független) csoportminőségeit tudná védelmezni, magyarán emberi sorsok, kisebbségi tömegek öndefiníciójának jogáért száll síkra – bár ezt így nem mondja ki. A vidék, a kultúrtáj vizsgálatában egyrészt eddig nem voltak ilyen szempontok, s a nemzetiségi számarányok statisztikai munkákban a 10%-os népességaránytól számolnak csupán kisebbséggel, az 1920 utáni államhatárokat követően a jogi felfogás 20%-os létszámarány alapján számolja a kisebbségi nyelvhasználat lehetőségét (a finn példa 8%-tól, az osztrák törvénykezés 25%-tól tekinti kétnyelvűnek a közösséget). Keményfi eszköze egyrészt a terepmunka révén kontrollált meghatározás (vagyis a kutatói jelenlét fontosságának hangsúlyozása, amely tartalmat ad a puszta adatoknak), másrészt az egészséges kutatói kétely az evidens adatokkal szemben (tapasztalva azok relatív érvényességet a hovátartozás-bevallási szituációtól, a környezeti hatásoktól függően). Az adatok pontosítását (és főként értelmezését) az interkulturális kommunikáció, az etnicitás jelentése és az egyedi kulturális folyamatok lezajlásának módja felől kísérli meg, szorgalmazva a ténylegesen helyi, etnikumközi érintkezésre vonatkozó kutatásokat. Fontos módszertani monográfia ez, s ha eddig nem igazán volt fogalmunk a Gömör-vidék belső rejtelmeiről (bár a kiadványsorozat több mint félszáz kötete nem csekély „bevezető” anyag ehhez is), Keményfi munkája arra irányítja a figyelmet a széteső etnikai államok határterületeinek kérdéseivel, a kétnyelvűség, kettőskultúrájúság és multietnicitás fontosságának hangsúlyozásával, amelyre az uniós csatlakozási játszmák politikai mezőiben is illenék jobban odafigyelni, s amire a mesterséges kolonizációkra érzékeny politikatudomány, a kulturális antropológia és a helyi kultúrakutatás pedig köteles lesz érdemben reflektálni.

A mesterségesen meghúzott határok, a formálisan „lerendezett” kisebbségi ügyek, s a velük járó instabil állapot, kulturális erodálódás, nyelv- és identitásvesztés állapota éppen ellenkező arculatával, a nemzetállami konstrukcióval szembeni állásfoglalással, az egyensúlyi helyzet igénylése helyett a karakteres önmegmutatással van jelen egy másik történeti-kulturális térség, a Jászság mai históriájában. Mint az kellően ismeretes, a jászok származási és mentális rokonságát mintegy két-három évszázada a kunokéval köti össze a közgondolkodás, sőt térségi egységük (a Jász-Kunság) szinte történetileg is kivételes példázata volt a regionális autonómiának, önszervező erőnek, térségi különjogoknak, etnikai—kulturális érdekérvényesítő létmódnak. Pethő László kötete, az „Egy mikrorégió az ezredfordulón” tanulmányokban, publicisztikai és szociográfiai írásokban mutatja fel azt az egységet, amely maga is sokszínűség, azt a periferikus helyzetet, amely egyúttal új meghatározó szerepre törekvés is, s azt a régmúltat, melynek visszaidézése ismét regionális érdeke lett ennek a tájnak.[4] A jász identitáshagyomány mellett ugyanis Pethő érdemben szól a belső migrációkról, a kívülről erőltetett megyei szerepkör mellett a helyi tradíciókról, a térség elveszített gazdasági biztonsága mellett a keletkező új lehetőségekről, a területi hovátartozás mellett a régióként érvényesülés „európai útjáról”. Oktatás és elit, helyi és térségi érdekek, multinacionális piac és cigány munkanélküliség, szociális térkép és családi szocializáció, helyi közvélemény és jóléti berendezkedés, összehasonlító civiltársadalmi elemzés és a rendszerváltás-kori értékfelmutatók portréja egyaránt témája a szerzőnek. A Jászberényi Főiskola és az MTA Politikai Tudományok Intézete által kiadott kötet első áttekintésre eléggé „vegyes-vágott”, de az olvasót az írások emberközelsége, életszerűsége, szociografikus felszereltsége egyhamar ráébreszti arra, hogy itt nem csupán aprócska eseményekről van szó, sőt nem is valami makroregionális térképfoltról. Hanem arról, hogy egy összehasonlításban egy osztrák, egy jászsági és egy erdélyi falu között nem pusztán a községtisztaság vagy a kommunális ellátottság mutatói alapján lehet különbség, de legalább annyira a helyi társadalom minősége, összetettsége, továbbá kulturális sokfélesége alapján sokkal inkább azonosságok fedezhetők fel bennük. A különbségek keresése az azonosságban a társadalomkutatás hagyományos értékmegnevező feladata, vállalása; az eltéréseket az egész részeként tekintő kulturális antropológia azonban inkább a másságban meglévő azonosságok megnevezésére vállalkozik, s ezt teszi Pethő is (aki főiskolai—egyetemi tanár, közíró, vérbeli pedagógus, de nem antropológus, csupán közel áll hozzá, s látómezején az antropológiai látásmód komplexitása jelenik meg). Ilyetén azonosságnak tetszik például a privatizációs folyamatban előnyös helyzetből induló, de azt önerőből kihasználni csak nagynehezen képes politikai—gazdasági vállalkozás-kedv, ilyen a régió gazdasági és uralmi alávetettsége Szolnoknak, ilyen a köztes helyzete Budapest és Debrecen, Alföld és Hegyvidék, szegénység és megélhetés térképein, kunok és magyarok, palócok és hajdúk között, s utóvégre ilyen az uniós csatlakozási folyamatban a karakteres induló tőkét felmutatni képes (nyugati) és a reménytelenül lemaradó (alföldi) térségek közötti eltérés is. Pethő a legkülönfélébb mutatókkal illusztrálja ezt az átmeneti helyzetet, s ebből világossá válik, hogy megannyi szempontból az irigyelt nyugati térséghez tartozik a Jászság, de földrajzi és történeti pozíciója alapján inkább a keleti országrész szerves eleme maradt. Az írások ezt a belső osztottságot, ezt a dilemmát és konfliktushordozó jövőképet, s a vele járó emberképet és szerepvállalást mutatják, nem kis részben az újra felismert térségi szerep, az újrafogalmazott identitás, az újra betájolt társadalmi mozgásirány jellemzése alapján. A kötet egésze nyomasztónak láttatja a munkaerőhelyzetet és ennek hatásait, illetve megfontolandónak mutatja az „európai út” követésében még föl nem készült, hátrányos helyzetének leküzdésében mégis a „nyugati mintákat elfogadó” kultúrtájat.

Korunk, s a rendszerváltó kelet-európai gazdasági térségek, kapitalista fejlődés útjára lépő mikrotájak egyik lehetséges perspektívája épp ama piaci—munkaerőpolitikai válság-állapot, melynek klasszikus monografikus bemutatása egy párhuzamos kríziskezelési metódus leírását tette lehetővé a XX. század harmincas éveiben. Marie Jahoda, Paul F. Lazarsfeld és Hans Zeisel kötete Marienthal. Szociográfiai kísérlet a tartós munkanélküliség hatásairól címet viseli, s a XX. századi empirikus társadalomkutatás egyik korszakos alapműve.[5] A kutatók az alsó-ausztriai terepen vállalt kutatást (sajátlagos módon) éppoly szerény financiális támogatottsággal indították el, amiként a mai kutatások is megszenvedik ezt, de valamiképp a századforduló szociológiai kutatásmódszertanának előzetes összefoglalójával egybefogott esettanulmány olyan hiánypótló művé lett, amelynek nemcsak a szociálpszichológusok, demográfusok, tájnéprajzosok, politológusok és gazdaságtörténészek, de a szociológia európai intézményesülés-történetében tájegységi kutatásra vállalkozók többsége úgy tekint, mint példaműre. Az 1830-as években Marienthalban kialakított lenfonoda, s a később ráépült gyártelep (fénykorában mintegy 1500 lelkes közösség) megfáradása, kétségbe zuhanása, apatikus mindennapiságba romlása nyomán a kutatók a (ma már szinte evidenciának számító) részletes helyi alap-adatokat tekintették át (időbeosztás, munka és munkátlanság következményei, családi gazdálkodás, táplálkozás elemei, politikai torzulások, védekező és kiútkereső magatartásmódok, elvándorlás, szokásjogok, nemek és korosztályok viszonya, egészségügyi helyzet stb.), s ezekből „általános és jellemző” mintát olvastak ki, mintegy tipológiát alkotva. Munkájuk nem csupán forrásértéke, „anciennitása” miatt érdemel komolyabb figyelmet, s nem is csak azért, mert míg „a húszadik század elejéig a német szociológusok többsége a fogalomrendszerek kialakításával foglalkozott”, aközben Lazarsfeldék a történelmi természetű ismeretanyagot és a mindennapi élet alkalmi megfigyelését mintegy módszertanilag „egységesítették”, terepüket Tönnies nyomán „szociológiai obszervatóriumnak” tekintették, esküdt hívei lettek a szociografikus mélységű társadalmi jelenlétnek, s bíztak a kutatói intuícióban. De azért is, mert a társadalomlélektani megfigyeléseket, fenomenológiai és statisztikai tartalmasságot, hétköznapi megfigyeléseket, magatartásmódok jellemvonásait egy sajátos interpretációvá ötvözték. Az amerikai típusú „survey-módszerek” preciozitását követve számos jelenségre (pl. a feketemunkára, a hasonló körülmények között is eltérő érvényesülési stratégiákra vagy a politikai légkörből fakadó szorongás és a feljelentések növekvő jelenlétére) nem találhattak volna megértőbb módszert, ám a mentális pusztulás és a társas kapcsolatok elemzésében alkalmazott interjútechnikák és értelmezésmódok olyan közvélemény- és habitus-képletek leírására adtak módot, amelyek a térségi jelenségek megértésének immár egy más szintjére emelték az empirikus tapasztalatokat. A szerzők közül Marie Jahoda korábban Kurt Lewin tanítványa, az alkalmazott csoportdinamika és a pszichobiológia, mezőelmélet és kisebbségi csoportelmélet alapozó mesterének követője volt, majd a náci üldözés elől Amerikába költöző filozófus, Theodor W. Adorno munkatársa lehetett az autoritárius személyiségről készülő kutatásban; Hans Zeisel összefoglalta e kötetben a szociológia, a szociográfia, a munkásélet-kutatás, a családmonográfiák, agrárstatisztikák, háztartáskutatások és munkásélet-leírások mintegy kétszáz éves történetét, Lazarsfeld pedig a ma ismét igen divatossá váló szokáskutatás, network-analízis és életútelemzés módszertani hasznát értékelte a harmincas évek első harmadában megjelent kötetben. Lazarsfeld itt megállapítja, hogy a totális munkanélküliség hatásának betudható politikai apátia és erősödő nemzetiszocializmus szoros összefüggése átláthatóbb lett volna, ha „az integráló szociológia minden rendelkezésre álló empirikus és analitikus eszközzel a konkrét problémákat vizsgája” akkoriban, nem pedig módszertani vitákra és tudományelméleti purparlékra fecséreli idejét. Marienthal ebben a történeti, társadalomtudományi kontextusban nem csupán egyetlen kutatási terep, egyetlen foglalkoztatottsági problematika vagy egy kis ország még kisebb települése, hanem egy történelmi nagytáj, egy korszakos szerepkör, egy regionális értelemben figyelmeztető tapasztalat is, afféle intelem, melyet „az eltűnt idő nyomában” járó kutatók pontosan az interdiszciplináris áthallások, jelentéstulajdonítások szempontjából kötelesek komolyan venni.

Társadalmi mozaikok, ahogyan ma összeérnek

Az Új Mandátum Könyvkiadó régi adósságot törlesztett Lazarsfeldék kötetének kiadásával, ahogy a „Társadalom & Történet” sorozatban megjelent Paul Willis (A skacok), William Foote Whyte (Utcasarki társadalom) és Michael Young – Peter Wilmott-kötet (Család és rokonság Kelet-Londonban) közrebocsátásával is. Az azóta lényegében megszűnt könyvkiadó nagyívű vállalkozásának látszik, hogy megjelentette a társadalomtudományok számára kardinálisan fontos szövegeket és tudósportrékat (például a Magyar Pantheon sorozat tucatnyi kötete olyan korszakos gondolkodók monografikus bemutatását adja, mint Ferenczi Sándor, Mannheim Károly, Magyary Zoltán, Hauser Arnold, Róheim Géza, Szondi Lipót vagy Hajnal István), s a kortárs kutatók szinte életműkiadás-értékű reprezentálásával (Szalai Erzsébet, Utasi Ágnes vagy a Kapitány-házaspár munkáival) azt is világosan mutatja fel, hol áll ma a társadalomismeret, a társadalomkutatás, a politika- és kisebbségvizsgálódások széles köre. E törekvés fontos állomásának tetszik az Új Mandátum szerepe a magyar társadalomtörténet elmúlt évszázadának és a szociológiatörténet forrásműveinek válogatott kötetekben való megjelentetése. Ez utóbbiak közül talán legfajsúlyosabb a Felkai Gábor, Némedi Dénes és Somlai Péter szerkesztésében megjelent szociológiatörténeti olvasókönyv (a sorozat 30. darabja) „Szociológiai irányzatok a XX. században” címmel.[6] A mintegy 700 oldalon közölt igényes fordítás-válogatás a funkcionalizmus, a rendszerelmélet, a módszertani individualizmus, a humán ökológia és a fenomenológia, a francia strukturalizmus, illetve a neomarxista és kritikai társadalomelmélet legfontosabb írásaiból ad ízelítőt, kiegészítve egy alapos bibliográfiai melléklettel. Képtelenség lenne itt Malinowski, Parsons, Merton, Luhmann, Dahrendorf, Olson, Elster, Berger-Thomas, Schütz, Mead, Goffman, Lévi-Strauss, Bourdieu, Foucault, Horkheimer, Habermas, Offe vagy mások írására reflektáló összegzést adni, így leginkább azt emelném ki ebből a kiadós tudástárból, ami korunk életvilágainak, hálózat-formán szerveződő társadalmainak, szerepfeszültségektől szabdalt államainak és strukturális felépítményeinek áttekintéséből óhatatlanul kívánkozik: mindez rólunk is szól, meg jövőnkről is, ellenünk is meg nekünk is, racionalitásainknak és ésszerűtlenségeinknek is, utópiáinknak és anómiáinknak is, valóságfelépítő stratégiáinknak és cselekvéselméleti tehetetlenségeinknek is, egyetemlegességünkről is árulkodik meg regionális korlátainkról is, morális mintázatainkról is és térségi reménytelenségeinkből kivezető ösvényeink bizonytalanságairól is.

E sok „is-is” tükröződik megannyi kortárs szakmunkában: Molnár Tamás Századvégi mérleg-e (Kairosz kiadó 1999), Paul de Man Esztétikai ideológiá-ja (Janus-Osiris 2000), A performance-művészet (Balassi-Artpool 2000), Bruno Latour Sohasem voltunk modernek-je (Osiris 1999) vagy Szabó Márton (szerk.) Beszélgető politiká-ja (Jószöveg 2000) egyként tükrözi ezt a regionális és földrésznyi méretű kisebbségiségünket. Valahogy olyképp, ahogy a Savaria University Press és az MTA Szociológiai Intézete közös kiadásában megjelent, Miszlivetz Ferenc szerkesztette Közép-európai változások: társadalmi folyamatok és stratégiák kötet[7] előszavában a szerkesztő összegzi: „Közép-Európa átalakulásáról ma már lehetetlen a szélesebb – európai és globális – változásfolyamatok elemzése nélkül beszélni. Nem áll meg többé önmagában az a kérdés, hogy >nekünk közép-európaiaknak<  vagy >nekünk magyaroknak< sikerül-e anélkül, hogy meg ne kérdeznénk: nekünk nyugat-, dél- és közép-európaiaknak együtt sikerül-e megtalálni a leghatékonyabb válaszokat a minket ért és folytonosan érő kihívásokra. Úgy is fogalmazhatnánk: az önálló nemzetállami stratégiák kora lejárt. Stratégiát, tervet csak a nemzetállaminál szélesebb keretek között és csak ütköztetések, egyeztetések és összehangolások útján lehet sikerrel megvalósítani Európában”. Araszolgató túlélés persze talán lehetséges, de a korszak globális kihívásai – „akár értékrendszerünk vagy tudatállapotaink átalakulási folyamatairól, akár az átalakulás során alkalmazott gazdaságpolitikák eredményességéről van szó” – a politikai, a biztonsági, a környezetkárosodási, vagy a kultúracsuszamlással együtt járó tendenciák mindenütt jelen vannak. A kötetben Gombár Csaba, László Ervin, Kopátsy Sándor, Lengyel László, Philippe C. Schmitter, Mary Kaldor, Hankiss Elemér, Bruszt László vagy a szerkesztő saját tanulmánya mindegyre a globalizálódás külső és belső dimenziói, a gazdaság és a kultúra viszonylatai, a civil társadalom önszervező képessége körül keresik a válaszokat – mintha e transznacionális folyamatok mentén közös és személyes, csoportos és társadalmi, mikro és makro határán álló egyaránt azt sugallná, hogy reménytelenül és védtelenül kisebbségbe szorultunk a világgal szemben.

A gyűlölet terhe, a kisebbségi létmódok és a kimódolt létek az etnikai-regionális és szociokulturális diskurzusok többségében legalább két elemi szintre épülnek: a szociológiai, néprajzi, dokumentum-értelemben vett dokumentációra, illetve az erre alapozott esszéisztikus, tudományos vagy szimbolikus értelmezések szintjére. Az itt áttekintett könyvek e két szint s a köréjük szerveződő tudástartományok alapján olvasva olyan átmeneti formákat, struktúrákat, kapcsolatrendszereket segítenek megismerni a kilencvenes évek végén, amelyek mindennapi kisebbségünk és globális kiszolgáltatottságunk érzelmi, gondolati magyarázataihoz járulnak hozzá. Szociológiai, történeti, etnikai és regionális körülményeink sokat változnak – azonban mégsem annyit, hogy források, értelmezési minták, megfontolandó gondolatmenetek nélkül is átlássunk rajtuk.

Szemlénket ezért folytatjuk majd, főképpen olyan társadalomtudományi áttekintésekkel, melyek a térbeliség, az identitás, a kisebbségiség, a túlélés esélyei és a megélhetés lehetséges szelídségei révén még a jövőnek is ígérnek valamit…

 


[1] TÉKA, Kriterion, Kolozsvár, 1997., 352 oldal

[2] Liget Könyvek, Budapest, 2000., 243 oldal

[3] Debrecen, KLTE, 1998., 296 oldal

[4] MTA PTI Budapest – Jászberényi Főiskola, 1999., 338 oldal

[5] Új Mandátum Könyvkiadó és Max Weber Alapítvány, Budapest, 1999., 168 oldal. Mint a szociológiai oktatás kötelező szakirodalma, alaposan kijegyzetelve megtalálható kivonatos változata itt: http://miau.gau.hu/levelezo/topdf/szockot.pdf ; és Tardos Katalin értékelésével itt: http://epa.oszk.hu/00000/00011/00036/pdf/iskolakultura_EPA00011_2000_03_101-106.pdf

[6] Új Mandátum, Budapest, 2000, 664 oldal

[7] Savaria University Press – MTA Szociológiai Intézete, 1998., 282 oldal

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X


popup