• 2017. október 20., péntek
    Vendel
  • 15°
    Kolozsvár
    • 20°
      Csíkszereda
    • 18°
      Székelyudvarhely
    • 19°
      Gyergyószentmiklós
    • 18°
      Székelykeresztúr
    • 21°
      Kovászna
    • 21°
      Kézdivásárhely
    • 20°
      Barót
    • 20°
      Sepsiszentgyörgy
    • 20°
      Arad
    • 18°
      Gyulafehérvár
    • 16°
      Nagyvárad
    • 15°
      Beszterce
    • 17°
      Déva
    • 19°
      Nagybánya
    • 16°
      Marosvásárhely
    • 17°
      Zilah
    • 19°
      Szatmár
    • 21°
      Nagyszeben
    • 21°
      Temesvár
    • 20°
      Brassó
    • 22°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.5921 LEI
    • 1 USD = 3.8901 LEI
    • 1 GBP = 5.1168 LEI
    • 100 HUF = 1.4895 LEI

KISEBBSÉGBEN: Többséghozam, azaz nyereség a kisebbségen


-A A+



/Egy európai rangú emancipációs törvény évfordulójára/

Nem túl gyakori, hogy kisnyomtatványok, katalógusok, törvénytárak, tévé- vagy rádió-műsorok lennének tárgyai a kulturális közélet eseményeire reflektáló nyomtatott (vagy on-line) sajtónak. Mégis, épp ezért kéretik itt megértést gyakorolni, ha alább a magyarság nemzeti és etnikai kiegyezés-történetével kapcsolatos eseménymenetre hívom föl a figyelmet olyan forráshely alapján, mely hatással—hatókörrel bír nemcsak mintegy 250 ezer emberre, hanem az eseményekről megnyilatkozó szaktudósok kutatásai alapján dokumentálni is képes mindazt, aminek érdekességére irányítanám az Olvasó figyelmét.[1]

A körüljárandó, vagy aprócska összefüggéseivel belülről megvilágítandó történés nem más, mint a százötven évvel ezelőtt (1867 novemberében) elfogadott magyarországi törvény, mely elejétől a végéig pontosan ennyiből áll: „1.§ Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottaknak nyilváníttatnak. 2.§ Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet ezennel megszüntettetik. Andrássy Gyula miniszterelnök”.

Idősebb csíkszentkirályi és krasznahorkai gróf Andrássy Gyula magyar államférfi volt, éppenséggel a kiegyezés-korban (1867–1871 között) a Magyar Királyság miniszterelnöke, majd 1871–1879 között az Osztrák–Magyar Monarchia külügyminisztere (lásd Wikipédia), akiről talán kevesen és kevéssé hihetnék, hogy alkalmasint elfogultságot képviselt és törvényesített. Az utókor által később csak „emancipációs törvénynek” nevezett megoldás, melyet akkor a Képviselőház teljesen egyhangúlag elfogadott, majd a Főrendiház is 64 igen-szavazattal 4 ellenében megerősített, talán a történeti emlékezetben „aranykornak” nevezett időszakot szimbolizálja mindazok számára, akik a magyarság léthelyzetét, majd Monarchián belüli státusz-biztonságát, egyben a polgári társadalomfejlődés és gazdasági sikerkorszak feltételrendszerét is árnyalt komplexumként kezelik.

Mitől komplexum ez mégis…? Mik lehettek s voltak az „Aranykor” előzményei és következményei, avagy miként is alakult azután maga a léthelyzet, a helyi vagy nemzeti, monarchikus és európai történelem menete? (Erről a történész Varga László emlékére e témakörből megjelent kötet részletesebben ismertetett írásai kapcsán már szóltam, itt most más dimenziókat kívánnék kiemelni).[2] Az elbeszélt, átélt, s pótlólagosan a polgári fejlődés aspektusából aranylónak tekintett korszak megannyi emlékezője más és más dimenziókat emel ki vagy tart fontosnak, illetőleg más keretet kíván adni egy változás- vagy fejlődéstörténet adott szakaszának, így hát sem az nem lehet megoldás, hogy egyetlen és kizárólagos nézőpontot mutatunk be, sem az, hogy mindegyiket. A magyar polgárosodás, és vele egy időben az osztrák abszolutizmus előnyei, szervezettsége, intézményi és jogi keretei, gazdasági prosperitásának és a 48-as forradalomnak minden utóhatásával együttes kínjai úgyszólván párhuzamosan haladtak egymás mellett. Nemzeti és nemzetiségi (noha a reformkorban még „megvolt” egységet épp a reformer liberálisok a kisebbségek szabályozásában, korlátozásában és kiszorításában látták biztosítva, ellentétben a nem-aulikus konzervatívokkal, akik társadalmi- és életközösségben gondolkodtak) ez idő tájt szükségképpen élt kart-karba-öltve, egymással versengve és egymás ellen cselezve ugyan, de „hatékony” megoldásokat, partnerségeket, kiegyezési taktikákat kerestek jobbára – még ha azok sokszor nem is voltak könnyen megtalálhatók…

Ez együttes haladást, a „békeidő” és „aranykori” vállalkozástörténet emlékét roppant sokféle föltáró munka, résztanulmány, áttekintő elemzés, társadalomtörténeti forráskutatás örökíti meg ma már, ezek lábjegyzetbe emelt szűkebb szakirodalma is meghaladná egy ilyesfajta írás terjedelmét… Engedtessék talán csak egyetlen példával illusztrálni a szimbiózist, mely nemzeti egység és kisebbségi másság terében, sőt nemzeti sokszínűség és fejlődési egység érdektartományában még inkább azt engedi belátni, mily árnyalt értelmezést igényel egyugyanazon tárgykör, emlékezeti modell, értelmezési kísérlet vagy dokumentálható leírás is.

A példázat Jókai Mórról szól. A jeles és neves íróról, a magyar irodalom és kulturális örökség elvitathatatlan klasszikusáról, egy adott írástörténeti korszak mindenekfelett legsikeresebb képviselőjéről, akinek a korabeli zsidóság szempontjából recepciója, vagyis befogadása, és emancipációja, vagyis egyenlő rangra emelése akkor is kiemelkedő fontosságú volt, ha nem mindenki olvasott is Jókai regényeiből a nemzeti emlékezetet építő részleteket. De már 1848-ban (S)Táncsics Mihály is megemlékezik arról panaszos hangon, hogy bár mindenki által tudottan igazi „népfi” volt, de elfogadta és komolyan vette az emancipációs törvény biztosította egyenlőségi jogokat és feltételeket, a „nemzetőr-vitában” ellene forduló forradalmas ifjak alaposan rázúdultak, mondván: ha tudtuk volna, hogy így pártolja a zsidókat, ki sem szabadítottuk volna börtönéből…! Az ellentmondásos és a kisebbségek szempontjából minden „nemzetalkotó tényezők” respektusa mellett is olykor kínos szituációk egyikében találta magát Jókai is, aki a gazdasági szükségszerűségnek és perspektívának tekintett gyarapodás mellett a belátások képviselője is volt, s mint ilyen, regényalakjaiban ugyancsak tükrözni igyekezett ezt a szimbiotikus rendet, a kölcsönösség és szolidaritás elvét, a megértés és barátságosság érdekkülönbségeken túli célját.[3] Egyik írásában arról mesél,[4] hogy még komáromi gimnazista korában összekapott egy osztálytársával egy nyelvtani kérdésen, majd vitájuk lezárásaképpen jó lendülettel behúzott egyet neki. Hazamenetkor azonban édesanyja erősen megszégyenítette ezért, mire válaszul annyit mondott: „Ugyan, az csak egy zsidó…!”. De szülőanyja elzavarta bocsánatot kérni a fiú lakásába, mondván: te, aki protestáns ember vagy, s akinek nagyszüleit is tán még üldözték ebben az országban, nem mondhatsz ilyet…, mi nem üldözünk másokat…, mars, kérj tőle bocsánatot…! A fiú elfogadta a gesztust, de megerősítően válaszolt: „Jókai úr, magának azért van ilyen kemény ökle, hogy ezentúl ezzel védje meg a zsidókat…!”.

Igaz, ha a kitartó pártfogásra nem is okvetlenül vállalkozott, írásaiban rendszeresen tett megértő gesztusokat, közéleti írásaiban szintúgy enyhén „filoszemita” álláspontot védett…, ám maga is elszenvedőjévé lett utóbb e megértő módnak: művei díszkiadását azzal látja nehezíteni kiadója is, hogy elhalt felesége utáni második neje zsidó származása okán nemcsak tönkreteszik és kirabolják majd, hanem a könyvei is eladhatatlanokká válnak. Csupán utóbb derül ki, hogy nevelt lánya, Róza volt, aki a jogdíjak reményében antiszemita közhangulatot fűtött fel Jókai körül, az ifjabb nej, Nagy (szül. Grósz) Bella ellen, s erre a korabeli kisebbség-ellenes és asszimiláció-nehezítő indulatosságra a könyvolvasó polgárság üzleti válasza is súlyosabb lehetett volna már. De mint tudjuk, nem egészen így történt első számú magyar klasszikusunkkal…

Az apró történet, melynek árnyalatait a fenti (1.) lábjegyzetben jelzett interjú-műsor is alaposan kitárgyalja, rámutat tehát a befogadás és kirekesztés nagy hullámainak, apró történéseinek, hátterének és intim részleteinek mindenkori indulatokat szülő mivoltára, a megértés és elfogadás korlátosságára, s akár a nemzet klasszikusával szembeni indulatos kirohanásokra, politikai karaktergyilkosság elindítására is. Hasonlóképp alakul – bár tudományos rangot és ügyvédi presztízst fölhalmozó mivoltában már kevésbé „nemzetépítőnek” tekintett – Eötvös József neve és szerepe is, de a citálható számtalan írói, művész vagy birtokos—gyáros—vállalkozó—tudós státuszú személyiség sorsa és meghurcoltatása itt. Érdemes mindezek mellett a nemzettudat és történeti emlékezet anomáliáit, agyamentségeit híven tükröző aprócska eseménysort még fölidézni a kölcsönhatások, értékítéletek, előítéletek s „örökségesítések” múltjából, hogy mindeme sodrások közepette is az emberi állhatatosság, megértés biztatóbb példáit olvashassuk ki…

A Hessen tartományi születésű császári tartalékos, az aradi mártír Gróf Leiningen-Westerburg Károly honvéd tábornok, aki síremléke szerint „Aradon új hazája szabadságának kivívhatásáért 1849. október 6-án, mint vértanú hősi halált szenvedett”, utolsó leveleinek egyikében még leírja, hogy amikor a cibakházi hídon kiszabadították szorult helyzetéből, egy Kohn nevű honvéd szenvedett miatta bordalövést, s kéri feleségét az illető méltó megbecsülésére… Vagyis a haszonelvű állampolitika, az „új államalapító” élmény, mely utóbb mítosszá és egysíkú történeti folyamattá rajzolódik át, a korabeli polgárság sokszínűségét „egylelkű és egynyelvű” nemzetté kialakító ideológiai programjává válik, bizony elnyomja mindazt, ami az együttes létet, a kölcsönösséget, a szolidaritást is táplálta korábban…: a szerves és természetes tapasztalatot arról, hogy együttélésünk közös érték és erő, melynek megkérdőjelezői leginkább magát a célt gyöngítik, meg a fals célképzetek hívőit…

S nem mert a történelem pusztán arra lenne jó, hogy tanuljunk belőle valamit, vagy mert ki s ki nem, mindenki megleli benne előképeit, mintázatait annak, amit jelenkori haszonelve megkíván…, de végső soron talán épp a legméltányosabb korszakok, a legpéldázatosabb személyiségek lehetnek késztetői annak, aki hajlamos vagy képes nem csupán azt keresni, mi a hozama a többség számára a kisebbség révén kinyerhetőnek, hanem ebben a kölcsönösség, a kölcsönhatás, az együttesen érvényes közhaszon értékét is belátja. Valamiképp a tűréshatárt, a közös kiszorítósdi mindenkire nézve gyötrő mivoltának elviselhetetlenségét is kimondva…

Bár, mindez kétséges, mert ha a nemzeti nagyság Jókai sem lehetett kellő garancia az értékőrző szemléletmódra, vajon kire hallgatna több okkal a maga nagyságát mindenkiénél többre álmodó, öntetszelgő felfogás…? S talán még a jobb helyzet, amikor erről elméleti merengések, múltbéli példák vagy szerepmintázatok tanulságai mutatkoznak, s nem a históriák mindenkori konfliktusai.

Persze, elképzelhető, hogy egyes történeti korok elitje, hangadó sznobjai vagy bevállalósabb haszonkeresői mindenkor elősegítői voltak a civilizációs előnyök és minták széles körű terjesztésének (ahogyan azt Norbert Elias a harmincas években elbeszélhetni látta A civilizáció folyamata című munkájában), de talán a 21. század gondolkodó elitjét nem a legkorlátoltabb mintaszolgáltatók képviselik. Még állami szinten sem, nemhogy a gondolkodók értékrendjében. S lehet az is, hogy a mindenkori nemgondolkodó elit ugyanúgy kisebbséggé lesz, mint a végül is kárvallott többség egynémely csoportjai, de talán mégsem kellene a mindenkori kisebbségeket is többségi arroganciával elnyomottá tenni vélt „nemzetpolitikai” célok hivatkozásával… Ez a „többséghozam” ugyanis nem az emancipációt, nem az összhangot, s nem a megértő harmóniát segíti, hanem a kisebbségeken hasznot vevő úrhatnámságot. Dicstelen és méltatlan eljárást tehát, mely mindenkire, s nemcsak a közvetlen kárvallottakra hat. Mert hiszen, ha magunk is elszenvedői voltunk a méltatlanságoknak, legalább tartsuk szem előtt, hogy „mi nem üldözünk másokat…!”.

 

 

[1] A témakörben elérhető izgalmas forrásanyagot, melyben Szunyogh Szabolcs műsorvezető kérdezi Dési János szerkesztőt és történészt, valamint Dr. Csorba Jánost, a Magyar Nemzeti Múzeum volt főigazgatóját, akadémiai kutatót, újkoros történészt és egyetemi tanárt, lásd itt: http://www.klubradio.hu/klubmp3/archiv/20170911/klub20170911-185852.mp3 ; http://www.klubradio.hu/klubmp3/archiv/20170911/klub20170911-192851.mp3

[2] Siker és válság – avagy a Holokauszt „aranykori” előzményei. /Varga László emlékére/. Maszol, 2017. máj. 29. http://www.maszol.ro/index.php/kisebbsegben/81351-kisebbsegben-siker-es-valsag-avagy-a-holokauszt-aranykori-el-zmenyei

[3] lásd bővebben a korabeli sajtó, a Borsszem Jankó életképeit és az író viszonyát megvilágító áttekintést Rekencz Anita áttekintésében, Budapesti Negyed, 2007/3. On-line:  http://epa.oszk.hu/00000/00003/00041/renkecz.html

[4] lásd a http://www.filoszemitizmus.com/mi-a-filoszemitizmus/ kötetben Jókai Én és a zsidók című írását és a Mózes Endre összeállította Ki szereti a zsidókat? A magyar filoszemitizmus, kézirat, (2014) kötetben. Forrás: www.filoszemitizmus.com/wp-content/.../FiloszemitizmusKonyvEleje_MEkézirat.pdf

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X


popup