• 2017. december 14., csütörtök
    Szilárda
  • Kolozsvár
    • Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • -3°
      Kovászna
    • Kézdivásárhely
    • Barót
    • -2°
      Sepsiszentgyörgy
    • Arad
    • Gyulafehérvár
    • Nagyvárad
    • Beszterce
    • Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • Temesvár
    • -2°
      Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.6332 LEI
    • 1 USD = 3.9185 LEI
    • 1 GBP = 5.2671 LEI
    • 100 HUF = 1.4746 LEI

KISEBBSÉGBEN: Az erdélyi magyar oktatás néhány jellegzetessége (3.)


-A A+



4. Janus-arcú előírások

Az új oktatási szerkezettel esély lett volna a tartalmi változtatásokra is. Szükség volt erre, hiszen az anyagmennyiség a „régi-új” tankönyvekben túlzsúfolt, rengeteg a fölös információ, amely a mechanikus tanulást indukálja és nem hagy időt az új ismeretek alkalmazására, bevésésére, a képességfejlesztésre. Az új iskolaszerkezet, akarva-akaratlan új tankönyveket is eredményezett volna. Vagy legalább a régieket nehezen lehetett volna újként „eladni”.

A tervezet ránk vonatkozó fejezetében az olvasó pozitív vonatkozásokat is talál. Mint például az a cikkely, amely előírta, hogy a kisebbségi oktatásban önálló, anyanyelvű óvodákat és iskolákat lehet szervezni. Az 1985 és 1989 közötti időszak óta ez volt az első olyan tervezet vagy törvény, amely ezt a jogot - expresszis verbisz – megfogalmazta.

2011 elején az államfő kihirdette az új tanügyi törvényt. Az a: Monitorul Oficial Partea I. (Hivatalos Közlöny Első rész) 2011. január 18-i számában jelent meg. A kisebbségi oktatás viszonylatában a diszkriminatív cikkelyek nélkül. Ezzel az erdélyi magyarság több évtizedes elvárása valósult meg, amelyet állami, politikai, civil szervezeteink, egyházaink közös erőfeszítése kényszerített ki.

Bármennyire is furcsának tűnhet, az új, hatályban lévő törvénnyel ma már érdektelen hosszan foglalkoznunk.  Az történt, hogy 2012-ben jött az új kormány és a 365 cikkelyből négy kormányhatározat kibocsátásával megváltoztatott több, mint 150-et. Teljesen „véletlenül” éppen azokat a cikkelyeket, amelyek előre mutatók voltak/lehettek volna, még alkalmazásuk előtt kilúgozták. Az oktatás szerkezete újból a 4+4+4 lett, a decentralizálást és az iskolák autonómiáját megnyirbálták stb. A szabályzókat, kevés kivétellel, a 84/1995-ös törvény szintjére alakították vissza. Az ellenállás mind politikai szinten, mind a szaktárcán belül mindvégig eredménytelen maradt, mivel a „többség” a visszarendeződés mellett döntött.

A kisebbségi fejezet szerencsére változatlan maradt. Különben az 1/2011-es törvénynek ez az egyetlen olyan része, amelybe a 2012-ben kinevezett kormány nem mászott bele. Az első két évben feltehetően azért, mert az RMDSZ a kormánykoalícióban volt. Miután az RMDSZ 2014 végén kilépett a kormányból, a kisebbségi fejezet bizonyosan a hatalom időleges érdektelensége miatt nem változott. Talán ez minél hosszabb ideig így is marad. Ha túl optimista lennék, azt remélhetném, hogy Romániában, legalább a kisebbségi oktatás háza táján, a normalitás időszaka érkezett el... Ugyanakkor kétkedésre is okom van, mert például a Tanügyminisztériumban működő Kisebbségi Államtitkárságot annak ellenére, hogy a kormánykoalíció átalakult, meghagyta az új kormány, de hatáskörét annyira megnyirbálta, hogy jelenleg már csak üres, kirakat intézményről beszélhetünk. Konkrét visszaminősítést is végeztek, hiszen állásokat vettek el a Kisebbségi Államtitkárságtól. A Kisebbségi Főosztályt is évekig Osztályként működtették. Látszat kompenzálásként a jelenlegi minisztériumi organigramjában a Kisebbségi Osztály újra Főosztállyá alakult egy másik, nem kisebbségi oktatással foglalkozó osztállyal összevont állapotban. Jelenleg főosztályvezető nélkül.

A két cikkelyből (45-46.) és 17 pontból álló kisebbségi fejezet mindenik szabályzóját nem sorolhatom fel, de a legfontosabbakat megemlítem. A kisebbségeknek joguk van önálló intézmények szervezésére, a román nyelv és irodalmon kívül minden tantárgyat anyanyelven taníthatnak, az állam nyelvét sajátos módszerek alapján kell oktatni, minden vizsgát azon a nyelven lehet letenni, amelyen az illető kisebbségi diák tanult, az iskolák vezetését az illető kisebbségek sorából választott igazgatók/aligazgatók látják el. Külön „érdekesség”, hogy a törvény egy későbbi cikkelyében ezzel ellentmondó szabályozó szerepel, amely szerint a kisebbségi iskolák vezetőinek csak az illető kisebbségek nyelvét kell ismerniük, többé vagy kevésbé. Az igazgatók esetében többé, az aligazgatókéban kevésbé. Magyarán: az egyik kezével ad a törvény kisebbségi oktatásnak, a másikkal pedig elvesz.

Létezik egy olyan előírás is, amelyet a szaktárca nem ültetett gyakorlatba. A törvény értelmében az Országos Neveléstudományi Intézet keretében létre kell hozni egy kisebbségi oktatással foglalkozó részleget. Ez mindmáig nem alakult meg. (Egyszer majd ennek a történetnek a részletesebb elemzésére is időt fogok szakítani.). Itt most csak annyit, hogy az első törvénytervezetet egy kisebbségi oktatási intézet létrehozására az akkori kisebbségi államtitkár, Béres András kérésére én fogalmaztam 1997-ben. Azaz éppen 20 (húsz) éve. Mindmáig eredménytelenül.

Az 1/2011-es törvény a magyar felsőoktatásba mind szervezési, mind a működési szabályzók szempontjából több hasznos újítást vezetett be. Például a 132/5-ös cikkely értelmében a kormány az oktatási tárca javaslatára, a szenátus konzultálásával létrehozhat egyetemi karokat. Azt viszont a mai napig nehezményezzük, hogy a törvény előírásait a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nem alkalmazta. Ezért azok a diákok, akik az elméleti előadásokat magyarul hallgatják, a kórházi gyakorlaton csak az állam nyelvét használhatják. Vagyis mindezidáig a törvény és az egyetemi autonómia ütköztetéséből az Egyetem Szenátusa került ki győztesen. Úgy tűnik, a „sajátos” romániai demokráciába nemcsak a Janus-arcú törvény cikkelyek, hanem a törvény be nem tartása is belefér.

5. Iskolahálózati és beiskolázási vonatkozások

Az oktatás szempontjából a gyerek a legfontosabb, mert ha létezik, akkor lesz is ahol tanuljon, aki tanítsa. Az is kialakul, hogy mit és hogyan fog elsajátítani. Csakhogy az utóbbi évtizedekben éppen a gyerekek száma csappant. Méghozzá drasztikusan. Így van ez Romániában országosan, és így van, sajnos, a magyarul tanuló gyerekek vonatkozásában is. Elszomorító tendencia, de az ember nem tehet úgy, mint a strucc. Attól, hogy nem veszünk valamiről tudomást, a probléma még probléma marad. Azt pedig valamilyen formában kezelni illenék.

Nézzük az adatokat. Az 1990—1991-es és a 2014—2015-ös tanévek magyarul oktató iskolahálózati és beiskolázási adatait hasonlítjuk össze. Vagyis egy negyedszázad mutatóit elemezzük.

Először az iskolahálózatot vallatjuk. (Lásd a 2-es számú táblázat adatait.).

Tanév

Össze-sen ma-gyar nyel-ven

Ebből:

Óvo-dák

Általános iskolák

Középiskolák

Szakiskolák

1990-1991

2 358

1 094

1 100

136

28

2014-2015

1 419

524

698

154

43

Különbség

-939

-570

-402

+18

+15

2-es számú táblázat

1. Amint a számok mutatják, 2015-re a Romániában magyarul tanulni akaró diák már csak 1419 oktatási egységgel(tagozattal) rendelkezik. Nyilván ezt úgy is be lehet állítani, ahogyan a hatalom azt Romániában beállítja. Hogy: lám mekkora kegyet gyakorol a román állam a magyar kisebbséggel. Több, mint 1400 iskolában tanulhatnak anyanyelven. Az ilyen és e fajta csúsztatások külföldön és belföldön egyaránt jól mutatnak. Mert nem tudják, vagy nem akarják tudni az igazságot. Eszerint az 1990—1991-es tanévhez viszonyítva, sajnos, 39,8%-os visszaesést jegyzünk. Itt meg kell említenünk azt a tényt is, hogy az elmúlt időszakban, többnyire pénzspórlás végett, „megalkották” az ú.n. jogi személyiséggel rendelkező és jogi személyiséggel nem rendelkező iskolákat. Ez utóbbiakban páldául már nincs iskolaigazgató, nincs pecsét stb. A legtöbb ilyen esetben kis- és többnyire vidéki iskolákról van szó. Ezeket az állam ott hagyta ebek harmincadjára. A hálózati mutatók az állandó jellegű változtatások miatt, főként az óvodák és a kisiskolák szempontjából nem mindig relevánsak. Mert hol csak a jogi személyiséggel rendelkező iskolákról szólnak, hol minden iskolaépületről.

2. Az óvodák, az általános iskolák és a szakiskolák száma tehát kisebb lett. Az adatok az óvodák és az általános iskolák esetében jelentős eltérést mutatnak. Vagyis éppen azokon az az oktatási fokozatokon, ahol a magyar gyerekek többsége található. Jelenleg 52,1%-kal kevesebb óvoda működik, illetve az általános iskolák száma 36,5%-kal csökkent. A szakiskolák száma 15-tel lett több. A szakoktatást 1989 után a fölfelé ívelés és a visszaesés váltakozása jellemezte. Erre vonatkozó utalásokat írásom már tartalmaz.  Itt és most, ha elegánsan akarunk fogalmazni, elmondhatjuk, hogy a szakiskolai hálózat fejlődése az utóbbi huszonöt évben különbözött az iskolahálózat általános fejlődésétől.

A középiskolák száma 18-cal növekedett (13,2%). Ezt pozitívan értékelhetjük, de sajnos, amint látni fogjuk, a diáklétszám ennek ellenére csökkent. Vagyis több iskolában kevesebb tanulót tartunk nyilván.

b) Lássuk a beiskolázási számokat (A 3-as számú táblázat). Ezek hűebben tükrözik a valóságot, mint az iskolahálózat adatai, mert példának okáért, egy iskolában tanulhat 1000 vagy éppen 100 gyerek is. A hálózat adatai szerint mindkét esetben egy-egy iskoláról beszélünk.

Tanév

Összesen magyar nyelven

Ebből:

Óvodá-ban

Általános iskolában

Közép-iskolá-ban

Szakis-kolában

1990-1991

236 708

47 600

142 591

41 367

5 150

2014-2015

159 555

34 001

93 031

28 219

4 304

Különb-ség

-77 153

-13 599

-49 560

-13 148

-846

3-as számú táblázat

1. A vizsgált időszakban a magyarul tanuló óvodások és iskolások száma tehát 77 153-mal lett kevesebb. Ez 32,5%. Ha másképp számolok, akkor legalább 3 857 osztály szűnt meg, ami 570 pedagógus állását jelentette.

2. Számbelileg a legnagyobb különbséget, a -49 560-at, az általános oktatásban találtuk.

3. Ha az arányokat tekintjük, a következő képet kapjuk: a magyar óvodákban 28,5%-kal, az általános iskolákban 34,7%-kal, a líceumokban 31,7%-kal, a szakoktatásban 16,4%-kal lett kevesebb gyerek. Az általános oktatásban az arányszám meghaladja az átlag 32,5%-os átlagos csökkenést, a többi oktatási fokon pedig az alatt marad.

A csökkenési tendencia okát/okait itt és most nehéz lenne elemezni. Legalább egy dolgot azonban érdemes figyelembe vennünk. Összehasonlítottam az 1992-es és a 2002-es népszámlálás adatait. A szemléletesség kedvéért táblázat formájában. Íme: (Lásd a 4-es számú táblázat adatait).

 

Romániában összesen

Magyar nemzetiségű

1992-es népszámlálás

22 760 449

1 620 199

2002-es népszámlálás

21 680 974

1 431 807

 

Különbség

-1 079 475

-188 392

Csökkenés %-ban

4,74

11,62

4-es táblázat

Vagyis Románia magyar nemzetiségű lakossága 1992 és 2002 között, azaz tíz év alatt, 188 392-vel lett kevesebb (11,62%). A magyar nemzetiségű lakosság fogyása a vizsgált időszakban több, mint  kétszer múlta felül  az ország lakosságának csökkenését. Vajon mi okból történt ez így? A kérdésfelvetés megválaszolása  ennek az írásnak a kereteit meghaladja. Viszont a tanulók létszámának vizsgálatában elengedhetetlen.

Összehasonlítottam a tanuló létszám alakulását is. Íme: (Lásd az 5-ös számú táblázat adatait.).

 

Romániában összesen

Magyarul tanul

1990-1991

4 843 569

236 708

1998-1999

4 223 444

197 279

Különbség

-620 125

-36 429

Csökkenés %-ban

12,8

16,65

5-ös számú táblázat

1. Tehát az egyik oka annak, hogy tíz év alatt a magyarul tanuló gyerekek   száma 16,65%-kal lett kevesebb, a magyar népesség 11,62%-os csökkenése.

2. A fennmaradó 5,03%-nak egyéb okai vannak/lehetnek. Vajon a magyarok kevesebb gyermeket vállalnak, mint az ország többi lakosa? Vagy többen vándoroltak külföldre? Talán a téma részletezése a szociológusainkat érdekelni fogja...

Ezek a szomorú tények. Marad a kérdés, hogy mit lehet/lehetne tenni annak érdekében, hogy az iskolahálózat és a beiskolázás legalább stabilizálódjék? Először is Erdélyben, de méginkább az egész Romániában olyan életkörülményeket kellene teremteni, hogy fiataljaink itthon maradjanak. Sajnos, ebbe az oktatás csak közvetve és csak hosszú távon „szállhat be”. Az ilyen hosszúlejáratú segítséget politikusaink nem szeretik. Nekik azonnal kell minden. Mi az, amit ma tehetünk? Köztudott, hogy a legnagyobb veszély a vidéki iskoláinkra leselkedik. Ez azért fontos, mert az erdélyi magyarság fele vidéken él. Amint az általunk elemzett paraméterek is szemléltették, a gyermeklétszám csökkenése miatt iskoláink egyre-másra működésképtelenné válnak. Esetenként a törvény megengedi, hogy a létszám alatti iskolákat, osztályokat ideig-óráig működtetni tudjuk. Amíg erre lehetőség mutatkozik, ki kell ezt használni, mert aki időt nyer, életet nyer, tartja a népi bölcsesség.

A statisztikák ismeretében sem könnyű eldönteni, hogy vidéki iskoláink esetében mi a jó megoldás? Az bizonyos, hogy a járható út az a községközpontokban megerősített, jól fölszerelt iskolák léte és eredményes, minőségi munkát végző tanárok alkalmazása, motiválása volna. Több, mint két évtizede állítom, hogy megoldást az állami dotációval fölszerelt, fejlett infrastruktúrával rendelkező iskolaközpontok jelentenék/jelenthetnék. Ez a folyamat 2004—2005-ben beindult, majd pénzhiány miatt abbamaradt. Egy biztos, azoknak a vidékeknek, amelyek nem szeretnének iskola nélkül maradni, azon kell/kellene gondolkodniuk, hogy számukra melyik a megfelelő megoldás. A gyermekeik beiskolázását a helyi vezetés, a falu közössége tudja-e, és hogyan tudja biztosítani?

A román vagy a magyar állam, az RMDSZ, az RMPSZ, az egyházak, a  civil szervezetek segítenek vagy próbálnak segíteni. De ez csak abban az esetben lehetséges, ha helyben világos, hogy melyik irányba szeretnének elindulni/haladni.

A magyar állam, főként 2000 után, sokat tett az erdélyi magyar-, valamint a szórvány megyék magyar iskoláinak megmaradása érdekében. Például erkölcsi és anyagi hasznot húzott az erdélyi magyar oktatás abból, hogy a magyar kormány a 2015-ös esztendőt a szakoktatás évének minősítette és ezáltal tudást és pénzt pumpált ebbe a szakágba.  Fő támogatója volt annak a szórványkollégium hálózat létrehozásának és működtetésének, amely nélkül főként Segesvár és környéke, Szamosújvár, a Mezőség vagy Magyarlapád ma biztosan kevesebb magyar iskolával és tanulóval rendelkezne. A szórványba szinte a 24. órában érkezett a jelentős segítség, mert ott, az utóbbi 25 esztendőben, a magyar nyelvű iskoláink 48,7%-a szűnt meg, a tanuló létszám pedig a még működő iskolákban 34,7%-kal lett kisebb... (V.ö. Murvai László: Oktatásunk háza táján. Csíkszereda, Magister Kiadó, 2014. 220—228.)

A számbeli apadás egyik oka az, hogy a magyarság jórésze, főként az értelmiség, elvándorolt Dél-Erdély, a Bánság vagy Máramaros vidékeiről. A helyben maradók pedig 30-60%-ban vegyes házasságban élnek. A vegyes családok gyerekei többnyire asszimilálódnak.

Marad a kérdés, mi történik azzal a faluval, amelyikben megszűnik az iskola? Még végiggondolni is rossz...

Mit lehetne tenni a kicsi falvak érdekében? Ahol nincs mód állami iskolát működtetni, az egyház támogatásával létesített elemi iskolák lennének/lehetnének azok, amelyek hézagpótló szerepet vállalhatnának. Az ú.n. népiskolák visszaállítása kántortanítói munkakörrel segítene abban, hogy kicsi helységeink ne maradjanak világító „fáklya” nélkül. (Lásd erről bővebben.Vetési László: Szórványstratégia – Nemzetstratégia. In: Magyar Kisebbség6. 3—21.)

6. Tartalmi vonatkozások

A romániai magyar oktatás tartalmi kérdéseit az 1/2011-es törvény módosított formájának a 46. cikkelye, illetve azok alkalmazását az 5671/2012-es metodológia szabályozza. (Lásd erről még az 1-es alfejezetet).

Fentebb már szóltunk ezekről a jogokról, de nem érdektelen kissé részletezni ezeket a kérdéseket. (Lásd erről még írásom második alpontját.). Eszerint a tanítás nyelve minden tantárgy esetében a magyar, kivéve a román nyelv és irodalmat. Ez az 1/2011-es törvény egyik legnagyobb vívmánya, mert az 1924-es tanügyi törvény óta pl. Románia történelmét és földrajzát a kisebbségi tannyelvű iskolákban is románul tanították. A szakoktatásban hosszabb-rövidebb ideig, a szaktantárgyakat szintén románul kellett oktatni.

Az anyanyelv, a magyar nyelv és irodalom tantárgyát, a magyar nemzeti kisebbség történelmét és hagyományait, valamint az ének—zene tantárgyát a tanárok sajátos tantervek és tankönyvek alapján tervezik meg. Ezeknek a kidolgozása az évek során nagyon sok vitát, nyílt konfrontációt generált. A román párt vagy állami vezetők részéről olyan kérdések merültek föl, hogy miért tanítjuk Romániában a magyar irodalmat? Elég lenne a román költőket és írókat magyarul tanítani. Hogy még nem fordítottak le mindent? Annyi baj legyen, mondták, majd lefordítják. Addig tanulhatják azt, ami létezik magyarul, mert az is nagyon érdekes. Ezek, és az ezekhez hasonló „javaslatok” többször a „jóindulat” köntösét is magukra öltötték. Az ének—zene kapcsán fölvetették pl., hogy minek nehezítsük a gyermekek helyzetét azzal, hogy magyar ének—zenét is tanítunk nekik. Ezzel csak a tanóráik számát szaporítjuk. Hiszen ők amúgy is tanulják azt a szép, értékes, nevelő jellegű és ráadásul hazai román zenét.

A szaktantárgyaknak az állam nyelvén történő tanítása meg éppen ideológiai ruhában jelent meg. Romániában egy közös nyelv létezik, állították, a munka nyelve. Tanuljon ezen a nyelven minden romániai gyermek. Ebben implicite az is benne foglaltatott, hogy a kisebbségi gyermek ne tanuljon anyanyelven.

Végül néhány megjegyzés a román nyelv és irodalom tanításáról. Köztudott, hogy az ország azon tájegységeiben, ahol a magyarság  nagyobb számban és összefüggő közösségben él, románul a magyar gyerek nem nagyon hall. Nagy általánosságban az iskolában tanul/tanulhat meg ezen a nyelven kommunikálni. Egyszerűen azért, mert máshol nincs lehetősége arra, hogy ezt a nyelvet használja. Az iskolában pedig a román gyerekek anyanyevi tantervei és tankönyvei alapján próbálják tanítani őt. Arról, hogy ez a nyelvtanítás szempontjából mennyire hátrányos, gondolom nem szükséges hosszan értekeznem. Azt azért megemlítem, hogy a Nyelvek Közös Európai  Keretrendszere is egy nyelv elsajátítását az alapfokú nyelvismeretek oktatásával indítja, nem pedig az anyanyelv ismeretére építő tantervvel. Fölmerül a kérdés, hogy miért kell ezt újra meg újra fölvetnünk? Azért, mert bár az 1/2011-es törvény előírja azt, hogy a román nyelvet a magyar iskolákban sajátos tantervek alapján kell tanítani, ez a mai napig nem így történik. Véletlenül vagy szándékosan?

De nézzük, hogyan alakult az utóbbi három—négy évtizedben a román nyelv és irodalom tanítása? Azért, hogy ne felejtődjék el, megemlítem, hogy volt olyan időszak (1970—1982), amikor a sajátos román nyelv és irodalom tanterveit az I—VIII. osztály számára intézményesen készítették el, és sajátos tantervek és tankönyvek alapján oktatták. Félreértés ne essék, távol áll tőlem, hogy a régi időket dicsőítsem, de az sem válik hasznára senkinek, ha a fürdővízzel a gyermeket is kiönti. Abban az időben olyan országos intézet is működött, amelyben tanterveket írtak a romániai iskolák számára. Ennek az intézetnek volt egy olyan fiókintézete, amely a sajátos magyar tantárgyak tanításának kidolgozását kapta feladatul (magyar, ének—zene és román). Olyan szaktekintélyek dolgoztak ebben az intézetben, mint Kuszálik Piroska, Balla Sára, Péterfy Emília vagy Tibád Levente. Sajnálattal jegyezzük meg, hogy ez akkor lehetséges volt, ma nem az. Ma csak egy ú.n. Országos Neveléstudományi Intézet létezik, amely elsősorban nem tantervkészítéssel foglalkozik.  De ha ezt tenné, számunkra akkor sem lenne sok haszna, mert bár a Tanügyi Törvény előírja, hogy legyen ennek az intézetnek kisebbségi részlege is, öt vagy inkább már hat év alatt nem sikerült ezt megvalósítani.

A sajnálatos kitérő után nézzük, miként alakult a nemzeti kisebbségek, de mondhatunk nyugodtan magyart, mert a többi kisebbséget ez a kérdés nem foglalkoztatja. Különben is a számon tartott romániai kisebbségek nyelvén tanulók 87%-a magyar. A nyolcvanas évek elején a diktatúra kiiktatta az oktatásból a sajátos tanterveket és tankönyveket. Az 1989-es hatalomváltás után kilenc évig tartott, mire a többség hajlandó volt megérteni, hogy legalább az elemi osztályok számára szükség van a sajátos román tantervekre és tankönyvekre. Az V—VIII. osztályok számára a 84/1995-ös törvény javított és újra kiadott változata valami „fából vaskarikát” írt elő. Nevezetesen azt, hogy a kisebbségek számára egységes román tantervek lesznek érvényben, de sajátos tankönyvek. Jóindulattal talán annyit lehet ebből érteni, hogy a tankönyv szerzői „könnyíthetnek” az egységes tantervek által előírt követelményrendszeren. Igen ám, de mi lesz a nyolcadikos záróvizsgával? Annak a tételeit nem a sajátos tankönyvek, hanem az egységes tantervek alapján állítják össze. Ezért csak kevés számú iskola igényelte ezeket a „sajátos” tankönyveket.

Az 1/2011-es törvény végre előírta, hogy a magyar iskolák számára a román nyelvet és irodalmat minden oktatási fokon sajátos tantervek és tankönyvek alapján kell oktatni.

Mi történt azóta? 2012-ben jelentős többletmunka árán egy munkacsoport elkészítette azokat a sajátos román tanterveket, amelyeket a törvény előír. A hivatalos elképzelés az volt, hogy az újonnan elkészített tantervek a 2012—2013-as tanévben a kezdő osztályokban (első, ötödik és kilencedik) hatályba lépnek, és a követelmény rendszerük alapján sajátos tankönyvek jelennek meg. Vagyis négy év alatt lehetővé válik a sajátos tantervek hatályba lépése. Erre jött a miniszteri döntés: az nem lehet, hogy a magyar iskolákban új tantervek, a román iskolában pedig a régiek alapján tanítsanak. (Pedig szerintünk az egyiknek a másikhoz semmi köze.). Az első osztályban elég bevezetni az új tanterveket és tankönyveket, szólt a megmásíthatatlan „verdiktum”. Ezzel ma ott tartunk, mint 1999-ben. Az elemi osztályokban sajátos tantervek alapján tanítanak. A minisztériumi terv szerint 2017—2018-ban a magyar ötödik osztályokba is bevezetik a sajátos tanterveket. Így, ha figyelembe vesszük a kimenő jelleget, a 2020—2021-es tanévben „már” a nyolcadikosok is a 2012-ben elkészített sajátos tantervek alapján, és az időközben vélhetően megjelenő sajátos tankönyvekből tanulnak majd. Ha mindez így marad, márpedig a helyzet javulására nem látok esélyt, 2024—2025-re már a középiskolákban is a sajátos tantervek lesznek érvényben. Másként fogalmazok: az új tantervek bevezetésére a minisztériumnak 13 évre van szüksége. Négy év helyett 13 év a törvényes előírások alkalmazására. Gondolom, nem túlzás, ha erről csak annyit mondok, hogy a kialakult helyzet egy Eugène Ionesco abszurd drámában is helyt tudna állani. Magyarán: a román állam egyfelől nehezményezi, hogy a magyar gyerekek nem beszélik jól a románt, emiatt aztán a vizsgákon gyenge eredményeket érnek el. Másfelől majdnem semmit nem tesz annak érdekében, hogy ez meg ne történjék. Sőt, ahol lehet, jeles vezetőin keresztül, akadályokat gördít az eredményes tanítás—tanulás útjába.

7. Zárszó helyett

Írásom problematikája és következtetései szerint optimisták semmiképp sem lehetünk. Jelenleg az erdélyi magyar oktatás egészéről, ha szomorúan, de nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy szórványosodik. Persze árnyalhatunk is. A tömbmagyarság városon még állja a sarat, de vidéken sokhelyütt már ezt sem mondhatjuk el. Sok mindenben nem reménykedhetünk. Talán abban, hogy az a 20% magyar tanuló, aki nem jár magyar iskolába, talál magának valamiféle motivációt és az anyanyelvű oktatás felé orientálódik. Ehhez viszont a magyar oktatás színvonalának kellene javulnia. A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége sokat tesz a pedagógusok továbbképzésében. Nyugtázzuk ezt a tényt, de a jobb minőség elérése érdekében a többi hazai szakintézménynek is másféle árut kellene az oktatás asztalára tennie.

Maradjunk annyiban, hogy talán a fokozott odafigyelés, az okos intézkedések mégis adnak/adhatnak némi reményt.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X


popup