• 2018. november 16., péntek
    Ödön
  • Kolozsvár
    • Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • -2°
      Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • -1°
      Kovászna
    • -1°
      Kézdivásárhely
    • Barót
    • -0°
      Sepsiszentgyörgy
    • 10°
      Arad
    • Gyulafehérvár
    • 10°
      Nagyvárad
    • Beszterce
    • Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • Temesvár
    • -0°
      Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.6639 LEI
    • 1 USD = 4.1179 LEI
    • 1 GBP = 5.2762 LEI
    • 100 HUF = 1.4490 LEI

Az olcsó életek korát éljük – interjú Raj Patel közgazdásszal


-A A+

Olcsó természet, olcsó pénz, olcsó munka, olcsó gondozás, olcsó élelem, olcsó energia és végül olcsó életek. Közös könyvében Raj Patel brit-indiai közgazdász és Jason W. Moore történész arról írt, hogyan működik a jelenlegi gazdasági rendszerünk. A közgazdásszal beszélgetve nemcsak a legutóbbi munkájukról, hanem a jelenlegi progresszív mozgalmakról és az Európát érintő migrációról is kérdeztük.

A könyv (A History of the World in Seven Cheap Things, A világ története hét olcsó dolgon keresztül) alapvetően azt állítja, hogy a kapitalizmus fenntartásának eszköze, hogy a különböző „dolgok” – a természet, a pénz, a munka, a gondozás, az élelmiszer, az energia és az életek – olcsók. Mi történik akkor, hogyha az egyik már nem lesz olcsó a jövőben?

Az olcsó dolgok közötti dinamika szisztematikus. Ez azt jelenti, hogy amikor a munka túlságosan költségessé válik, a kapitalizmus alacsonyabb kamatot igényel. Amikor erre nincs lehetőség, akkor a kizsákmányolás egyén formái – a gondoskodásé, természeté stb. – következnek. A mi érvelésünk logikája azt állítja, hogy miközben, egy történelmi véletlenként, ezen faktorok egyike mély válságba zuhanhat elsőként, a többiek is kapcsolódnak hozzá. És hogyha körültekintesz ma, akkor úgy tűnik, hogy ez igaz is.

A küzdelmek a szakszervezetek és munkások jogaiért egyidőben történnek azzal, hogy mely életek számítanak (a menekültek és bevándorlók életei általában a legolcsóbbak), hogy mely területeket lehet kizsákmányolni, hogy mennyire lehet drága az élelmiszer, hogy a reproduktív munka hogyan fenntartható és így tovább. Más szavakkal élve mindegyik „olcsó dolog” egyidejű globális válságát éljük, miközben a krízis egyéni megjelenései helyileg sajátosak.

A könyvükben „kapitalocénről” (capitalocene) írnak mint korról, amelyben élünk. Mi ennek a korszaknak a sajátossága?

Elsősorban a nómenklatúra. A kapitalocén fogalmat mint korrekciót alkalmazzuk a közismert antropocén fogalmára – ez az a korszak a földtörténeti korok között , amelyben az emberi aktivitás radikálisan átalakította a bolygót. Ennek az aktivitásnak a jelen lenyomatait a műanyagok adják (2050-re több műanyag lesz az óceánokban, mint hal), illetve a nukleáris fegyverek légköri tesztjeit követő radioaktivitás.

Az emberi tevékenység leginkább tanulságos jelét azonban a több trillió csirkecsont adja az ősmaradványanyagokban. A csirke vált a világ legnépszerűbb madarává – idén várhatóan 50 milliárdot mészárolnak le belőlük – az emberek és az élet hálózatának egyéb részei közötti sajátos kapcsolatrendszernek köszönhetően. Ezen kapcsolatok értelmében az ember helye a természetben az, hogy bármilyen élő vagy nem élő anyagot átalakíthat árucikkekké a tőkeforgalom által. Ezt fontos megérteni mint az okát a bolygónk átalakításának, mert egyrészt rámutat arra, hogy mi vagyunk a felelősek a változásokért (semmiképpen sem bennszülött közösségek, akik mindenféle romantizálást mellőzve semmiképpen sem járultak hozzá a bolygó jelenlegi ökológiai állapotváltozásához), másrészt arra is emlékeztet, hogy nem elkerülhetetlen, hogy az emberek úgy viselkedjenek, ahogyan a múltban.

A könyv következtetéseiben azt írják: „Az egyéni ökológiai lábnyomok arra tanítanak minket, hogy úgy gondoljunk a fogyasztásra mint »életmódbeli választás« által determinált jelenségre, mintsem társadalmilag kikényszerített logikákra”. Hogyan léphetnénk túl ezeken a logikákon? Erik Olin Wright például négy útját jelölte meg ennek: a kapitalizmus megszelídítését, összezúzását, a kapitalizmusból való szabadulást vagy a rendszer erodálását.

A mozgalmak, amelyek szerintem a leginkább rigorózus és sikeres stratégiákat alkalmazzák, a kapitalizmus megszelidítését, erodálását és az abból való szabadulást egyaránt megcélozzák, és végül az összezúzását is. Gondoljunk például a brazíliai MST-re (Movimento dos Trabalhadores Rurais Sem Terra, Földnélküli Falusi Dolgozók Mozgalma – szerk. megj.), amely földeket foglalt el a városoktól távol, hogy kiszabaduljon a kapitalizmusból, de agroökológiai képzésein keresztül arra is törekszik, hogy erodálja a kapitalizmust az emberek és az élet hálózata közötti egalitárius kapcsolatok ápolásával, és megpróbálta szelídíteni is a rendszert azzal, hogy a Munkáspártot és annak a törekvéseit támogatta. Ezzel együtt fegyveres erőket képez azzal a végső céllal, hogy lerombolja a kapitalizmust.

Mit jelent ez konkrétabban az MST-n kívüliek számára? Azt jelenti, hogy hatalmat lehet építeni mozgalmakon keresztül, amelyek át tudják írni a fosszilis üzemanyag-függőség, a munka kizsákmányolása, a nemi és származási egyenlőtlenségek és az ökológiai katasztrófa társadalmilag kikényszerített logikáját. Kevés „életmódbeli választás” van abban, hogy az emberek fosszilis üzemanyagot használnak például, amikor csak távol lakhatnak a munkahelyüktől, és csak az ölükből van idejük ebédelni vezetés közben, mert nincs lehetőségük szénmentes közszállításhoz.

Többek között a kárpótlást és újraosztást jelölik meg mint lehetséges megoldásokat. Milyen esélyekre van kilátás ön szerint?

Léteztek történelmi pillanatok, amikor az újraelosztás normálisnak számított. Még manapság is a legtöbb ország megérti a szükséget egy generációk közötti újraelosztásnak az öröklési adón keresztül (bár, ismét, ez egy olyan korszak, amelyben kapitalisták ennek visszaszorításán dolgoznak). Nemzetközi szinten léteznek példák, amelyek jó leckét jelentenek, mint például a Diane Nelson által írt Reckoning: The Ends of War in Guatemala (Elszámolás: A háború végei Guatemalában) című könyvben dokumentált kárpótlások a civil háborút követően, ahogyan a nemrég zajló viták is a brit gyarmatokkal szembeni kárpótlásokról, vagy egy fontos írás az Egyesült Államokban Ta Nehisi Coates tollából a rabszolgaság miatti jóvátételekről.

Ezek a követelések azon politikai platformok részei, mint például a Black Lives Matter mozgalom (A Fekete Életek Számítanak) az Egyesült Államokban. Általánosságban pedig ezek a követelések arra szolgálnak, hogy a történelmi és politikai lehetőségek értelmét életben tartsák – és én lelkesen vagyok mindkettő részese.

Az Európai Unió nyomás alatt áll a migráció miatt. Számomra azonban úgy tűnik – az önök könyve nyomán haladva –, hogy a félelmeket az generálja, hogy a még olcsóbb munka és életek érkezésétől tartanak az emberek, hiszen ők is olcsóbbá válhatnak így. Tehát feltételezem, hogy a xenofób hangok nem elsősorban a bőrszín, a vallás, a különböző kulturális szokások stb. miatt hangosak, hanem inkább a kapitalizmus sötétebb oldalának közeledtétől. Mit gondol erről?

A kapitalista projekt mindig az emberek közötti különbségek más és más formáin alapult, kezdetben a kereszténység felkarolásával (ahogyan arra rámutatunk a könyvben, ez pápai engedélyt jelentett, hogy az északi és nyugati afrikaiakat rabszolgává tehessék arra a széles körben hamisnak tekintett feltételezés szerint, hogy muszlimok), vagy az áttérés lehetőségével (ahogyan ezt tették a bennszülött emberekkel az Új Világban).

A különbségek nemzeti mítoszokon és tudományos rasszizmuson alapuló „gyártása” megváltoztatta Európát. Olyan mozgalmak, amelyek a proletariátus tagságán keresztül a szolidaritásra törekedtek, mint a Kommunista Internacionálé, bár soha nem voltak mentesek a rasszizmustól, olyan pillanatoknak számítottak, amikor a történelem konfrontálódott Európában. Az ilyen mozgalmak megértését kínálták annak, hogy a munkásokat egymás ellen hangolták, mert ez a tőkét segítette abban, hogy a munka önmagát kizsákmányolja, hogy az egyik ország munkásait a másik ország munkásai ellen lázították.

A liberalizmussal szembeni ellencsapás Európában, amit látunk, az a munkásokat kizsákmányoló kapitalizmus visszautasítása, nyilvánvalóan, de ugyanakkor a nacionalizmus felkarolása is, amely egyes munkások felsőbbrendűsége mellett érvel más munkásokkal szemben. A nemzeti kapitalizmus egy nagyon sötét erő, amely majdnem győzött Európában a második világháború alatt.

Milyen reakciókat kaptak a könyvre, hogyan fogadta a társadalom, amelyik még mindig a TINA (there is no alternative, nincs alternatíva – a korábbi brit miniszterelnök, Margaret Thatcher mondása – szerk. megj.) állapotában él. Vagy már tapasztal egyfajta változást a közgondolkodásban?

A könyvet azért írtuk, hogy előrelépjünk egy már látható folyamatban – amelyben számos mozgalom kereszteződik, felismerve, hogy a patriarchátus nem meghaladható anélkül, hogy megváltozna a viszonyunk a természettel, vagy, hogy a rasszizmus nem meghaladható anélkül, hogy újragondolnánk a táplálkozásunkat. Mi eléggé körültekintő történészek vagyunk ahhoz, hogy tudjuk: nincs arra garancia, hogy a kapitalizmust követő alternatívák jobbak lesznek. A feudalizmus, amelyet a betegségek és a klímaváltozás gyengítettek, végül kitermelte a kapitalizmust. Ami következik, a betegségek és klímaváltozás katlanjában pácolva éppen, még rosszabb lehet. De egy világot kell megnyerni, és jelenleg világszerte számos mozgalom arra ad megoldást, hogy ezt a győzelmet miként érhetjük el.

Címlapi illusztrációnk forrása: rajpatel.org



HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X