Miért tart a román többség a magyar kisebbségtől? Székely István Gergőt kérdeztük
  • 2018. szeptember 21., péntek
    Máté, Mirella
  • 15°
    Kolozsvár
    • 10°
      Csíkszereda
    • 12°
      Székelyudvarhely
    • Gyergyószentmiklós
    • 12°
      Székelykeresztúr
    • 10°
      Kovászna
    • 10°
      Kézdivásárhely
    • 10°
      Barót
    • 10°
      Sepsiszentgyörgy
    • 17°
      Arad
    • 11°
      Gyulafehérvár
    • 18°
      Nagyvárad
    • 10°
      Beszterce
    • 12°
      Déva
    • 15°
      Nagybánya
    • 12°
      Marosvásárhely
    • 15°
      Zilah
    • 15°
      Szatmár
    • 11°
      Nagyszeben
    • 17°
      Temesvár
    • 10°
      Brassó
    • 17°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.6519 LEI
    • 1 USD = 3.9743 LEI
    • 1 GBP = 5.2505 LEI
    • 100 HUF = 1.4382 LEI

Miért tart a román többség a magyar kisebbségtől? Székely István Gergőt kérdeztük


-A A+

Hogyan viszonyul a román állam az erdélyi magyar kisebbséghez? Milyen jogokat adnának meg vagy vennének el a románok a magyar közösségtől? Van-e esélye interetnikus párt népszerűvé válásának Erdélyben, és milyen kilátásai vannak az RMDSZ-nek a jövőre nézve? A Magyarok Erdélyben 1990-2015 tanulmánykötetről készült sorozatunk keretében az egyik szerzőt, Székely István Gergő politológust kérdeztük.

A román politikai erők kettős hozzáállásáról írtok az erdélyi magyar kisebbség tekintetében: egyrészt konszenzus van az állam nemzetiesítő jellegéről, másrészt viszont az intézményrendszer önálló társadalmi entitásként kezeli a nemzeti kisebbségeket. Minek tudható ez be?

A román kisebbségpolitikai rezsim (amely a kisebbségekre vonatkozó jogi szabályozások, közpolitikák, illetve intézményesített gyakorlatok összességét jelöli) nem sorolható be egyértelműen a szakirodalom vegytiszta elméleti modelljeibe, hanem egyfajta kettősség jellemzi.

Egyrészt, az állam definíciója és az etnikai diverzitáshoz való általános viszonyulást kodifikáló rendelkezések közel állnak ahhoz, amit a szakirodalom integracionista modellnek nevez: ennek lényege, hogy az etnikai identitások politikailag ne aktiválódjanak, hanem idővel olvadjanak egybe egy közös, elviekben etnikumok fölötti identitásba és politikai kultúrába.

Természetesen e modell legnagyobb problémája az, hogy amit közösként igyekszik beállítani, az tulajdonképpen a többség identitásával lesz egyenlő a nap végén. Romániában elsősorban olyan szabályozásokra kell gondolni e tekintetben, mint például a nemzetállami jelleg, az, hogy a román jogalkotó már-már obszesszív módon ügyel rá, hogy csupán „nemzeti kisebbségekhez tartozó személyekről” beszéljen közösségek helyett, vagy az, hogy a hivatalos nyelv a román, a kisebbségi nyelvek használata pedig mintegy az előző általános szabály alóli kivételekként van megjelenítve. Vagy lehetne utalni az alkotmány 6. cikkelyére is, amely az identitás megőrzését, kifejezését és fejlesztését csak a kisebbségi személyek számára garantálja, hiszen a többséghez tartozók identitása magától értetődőként van kezelve. További példákat is lehetne hozni, de a lényeg az, hogy ezen szabályozások összessége a román államot az etnokulturális értelemben vett román nép államaként határozza meg.

Másrészt azonban a kisebbségekre vonatkozó jogi korpusz tartalmaz olyan rendelkezéseket is, amelyek nem csak tolerálják, hanem kifejezetten elősegítik az etnikai identitások politikai szinten való megjelenítését, ami a szakirodalomban akkomodacionistának nevezett etnopolitikai modell sajátosságának tekinthető. Ide sorolható a kiterjedt, államilag finanszírozott magyar oktatási rendszer, vagy a politikai képviseletre vonatkozó szabályozás.

Románia nem gördít akadályt az etnikai alapon történő pártszerveződés elé, továbbá kedvezményes mandátumokat biztosított a kisebbségi szervezeteknek, magyar szempontból pedig az emelendő még ki, hogy a 2008-as után a 2015-ös választási törvénybe is bekerült egy ún. alternatív küszöb, melynek az a rendeltetése, hogy az RMDSZ akkor se essen ki a parlamentből, ha nem érné el országosan az öt százalékot. A másik nagyon fontos pluralista sajátossága a román kisebbségpolitikai rezsimnek az, hogy 1996 óta az RMDSZ gyakorlatilag folyamatosan (kisebb megszakításokkal) része volt a végrehajtó hatalomnak, és amikor mégsem, akkor sem beszélhettünk tényleges ellenzékbe vonulásról, mivel többnyire volt valamilyen „speciális” megállapodás valamelyik kormányzó párttal. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a hatalomban való részvételnek semmilyen jogi vagy intézményes garanciája nincs, az mindig eseti alkuk eredményeképpen valósul meg, ez pedig igencsak csökkenti a magyar politikai aktorok mozgásterét, alkuerejét.

E felemás rendszert egyébként az összes releváns román politikai szereplő egyfajta status quo-ként kezeli, vagyis nem vetik fel nyíltan annak visszabontását, ám attól is elzárkóznak, hogy továbblépjenek egy valóban pluralista modell irányába, amely már valamilyen intézményesített hatalommegosztást, illetve az autonómia bizonyos elemeit feltételezné. Ezt az állapotot neveztük a könyvben aszimmetrikus akkommodációnak, illetve kooptáción alapuló kontrollnak.

Okai igen összetettek. Egyrészt, az 1990-es évektől kezdődően komoly nemzetközi nyomás nehezedett Romániára, hogy lépjen a kisebbségek inklúziója terén, ám olyan elvárások már nem voltak, hogy ez valódi hatalommegosztással vagy autonómiával társuljon (gondoljunk például a Neptun-ügyre). Egy másik fontos dolog az, hogy az évek során az RMDSZ (legalábbis központi vezetése) mintegy interiorizálta, magáévá tette ezt a modellt. Ez nem azt jelenti, hogy a status quo-t tartalmilag elfogadná, viszont mintegy reflexből az imént vázolt aszimmetrikus alkuk keretén belül kívánja megoldani a magyar kisebbség ügyeit. Ezzel párhuzamosan arról fokozatosan letett, hogy egyéb érdekérvényesítési stratégiákat is alkalmazzon, például a problémák kivitelét a nemzetközi szintérre (bár e téren az utóbbi években mintha ismét lenne valami próbálkozás), vagy jogvédelmi (advocacy) jellegű eszközöket, utóbbi kapcsán bizonyos civil szervezetekkel gyakorta konfliktusba is kerül.

A román közvéleményt mérve 2000 és 2014 között az állapítható meg, hogy „a legtöbben »pont elegendőnek« tartják a kisebbségi jogokat, és a jogosítványokat keveslőknél többen vannak, akik sokallják azokat”. Az eredmények nem mutatnak sem javuló, sem romló tendenciát. Mennyire követik a politikai „trendeket” ebben?

Valóban úgy tűnik, hogy a kisebbségi jogok elfogadottsága „beállt” egy adott szintre, ráadásul egy elég alacsony szintre. Ezzel kapcsolatban azt tartom fontosnak, hogy le kell számolni azzal az illúzióval, amiben sokan hittek még az ezredforduló táján, vagyis hogy az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának lesz egy hosszú távú pozitív hatása e tekintetben. Abba inkább nem mennék bele, hogy a közvélemény követi-e a magas politika diskurzusait, vagy pedig fordítva, ehhez nincs elegendő kutatásunk. Viszont változás van az RMDSZ érdekérvényesítő lehetőségei terén is, és a közvéleményben is, annak ellenére, hogy látszólag sem a román pártok viszonyulása nem változott, sem a közvélemény sem mozdult el látványosan a kisebbségi jogi követelésekkel szemben.

Egy, a könyvben ismertetett mérés arra mutat rá, hogy a legkevesebben az autonómiával értenek egyet, a legtöbben magyar TV adással. A többség elutasítja a hivatalos nyelvhasználatot és az önálló oktatási intézményeket, az anyanyelvű oktatást. Miről van itt szó tulajdonképpen? Információhiány, politikai diskurzusok hatása, félelem stb.?

A változás, amire utaltam, pontosan abból mutatható ki, hogy a különböző típusú jogok megítélése egyáltalán nem egyöntetű, és a bontásból kirajzolódik egy elég koherens mintázat. Vannak olyan dolgok, amiket a románok többsége (de csupán szűk többsége) elfogad, például a választhatóság joga (ami tulajdonképpen általános állampolgári jog, és nem kisebbségi jog), vagy a magyar nyelvű tévéadások. Az oktatás esetében már visszaesik az elfogadottság 40 és 50 százalék közé, a jó hír talán az, hogy 2014-ben ez már a felsőoktatás esetében is így volt, míg két évvel korábban a magyar egyetemi oktatást még jóval kevésbé fogadták el a románok.

Kevésbé pozitív azonban az, hogy az önálló oktatási intézmények létezését már a románok alig egynegyede fogadja el, a hivatalos nyelvhasználatot pedig alig egyötödük (2012) vagy egyhatoduk (2014). A területi autonómiát 2014-ben a válaszadók 11,5 százaléka tartotta elfogadhatónak.

Levonhatjuk tehát a következtetést, hogy az etnokulturális reprodukcióhoz közvetlenül szükséges jogok (pl. média, oktatás) elfogadottsága lényegesen magasabb, mint azoké, amelyek román szempontból úgy is értelmezhetők, hogy megkérdőjeleznék a többségi nemzet „tulajdonjogát” a politikai intézmények fölött (pl. autonómia, nyelvhasználat). Bár szerintem nincs elég adatunk ahhoz, hogy egyértelmű trendekről beszéljünk, az látszik körvonalazódni, hogy ez a differenciált viszonyulás egyre erősebbé válik: míg a pusztán kulturális töltetű jogokat mintha kezdenék megszokni a románok, a politikai töltetűektől annál jobban ódzkodnak. Érdekes továbbá, hogy a nyelvhasználat és a választhatósági tekintetében az erdélyi románok lényegesen elutasítóbbak, mint az ország más részeiben élők, aminek az lehet a magyarázata, hogy számukra egyfajta konkurenciaharcként is tételeződik ez a dolog az adminisztratív pozíciók és az intézmények kapcsán.

Milyen esélye volna egy Most-Híd-szerű párt megalakulásának Erdélyben, illetve mennyire volna képes megszólítani az erdélyi magyar választókat?

Vegyes párt létezik már, de egyelőre csak helyi szinten, nagyjából egyetlen városban: a Szabad Emberek Pártja Marosvásárhelyen. Nem látok nagy esélyt arra, hogy a közeljövőben felfusson egy olyan szervezet, amely a teljes Erdélyt lefedné és számottevő magyar szavazóbázist tudna megszólítani. A társadalmi távolságok románok és magyarok között nagyobbak, mint a Felvidéken, ezt például a vegyes házasságok aránya is mutatja, amely nálunk alacsonyabb, holott a magyar közösség kevésbé él földrajzilag koncentráltan, mint Szlovákiában.

A magyar intézményrendszer elég kiterjedt és erős egyelőre ahhoz, hogy továbbra is biztosítsa az erdélyi magyarok túlnyomó része számára egy „magyar élet” lehetőségét. A magyar kisebbségi elitek továbbá folyamatosan azon munkálkodnak, hogy az etnikai „határátlépések” költségeit felsrófolják, különféle szankciókkal eltávolítva a közösségtől azokat, akik megkérdőjelezik azt, hogy a közösségi integráció az egyetlen legitim módja a magyarok helyzetének rendezésének Romániában. Ezeknek a határmegerősítő technikáknak köszönhetően – melyeknek kiváló példája volt a nagybányai Új Kiáltó Szó története – a hibrid vagy átmeneti identitások nem igazán elterjedtek Erdélyben. Továbbá az adminisztratív logika – népszámlálási kategorizáció, gyermekek nemzetiségének bejelentésekor választható identitáskategóriák – is arra készteti a vegyes házasságban élőket, hogy feketén-fehéren besoroljanak valamelyik etnikai csoportba.

Ezért egy vegyes párt a magyar közösségből nem tudna olyan mennyiségű szavazatot szerezni, hogy az megérje azt a beruházást és erőfeszítést, amit egy ilyen projekt megkívánna. A mainstream román pártok ugyanakkor nem érdekeltek a magas magyar lakosságarányú vidékeken nyitni a magyarok irányába, mivel a közhivatalok elosztásakor sokkal jobban járnak, ha román etnikai pártként viselkednek, elsősorban a dekoncentrált intézményekben megszerezhető pozíciók miatt.

A választási részvételről: 2000-ig a magyarok részvétele a parlamenti választásokon az országos átlagnál magasabb volt, ez az ezredforduló óta változott – viszont az EP-választásokon magasabb volt az arány. Mi lehet ennek a magyarázata?

Ezen a ponton a kötetben leírtakhoz képest némi pontosításra van szükség, ugyanis a szöveg csak 2015-ig követi az eseményeket, és akkor úgy tűnt az utolsó három parlamenti és a 2014-es EP választás alapján, hogy a magyar részvételre negatív trend jellemző. A 2016-os parlamenti választás alapján azonban most már azt mondhatjuk, nincs ilyen egyértelmű trend. A magyar részvétel a parlamenti választásokon mindig nagyon együtt mozgott az országos részvétellel. A 2000-es választásig a magyarok választási részvétele pár százalékponttal meghaladta az országos részvételt, utána 2004-től 2012-ig pedig valamennyivel elmaradt attól. 2016-ban azonban ismét magasabb volt a magyar mobilizáció.

Ebben ugyan nagy szerepe lehetett annak, hogy a magyarországi köztévé a választás teljes hétvégéjén kemény mozgósító üzeneteket közvetített, míg Romániában kampánycsend volt, és azt nem tudhatjuk, hogy ennek megismétlődésére a jövőben lehet-e számítani, de ettől még a negatív trend 2016-ban megtört. Az más történet, hogy általánosságában a részvételi arány igen alacsony a romániai parlamenti választásokon, ami sok mindennel összefügg: a választás időpontjának leválasztásával az elnökválasztásról, a politikai intézmények (főleg a pártok és a parlament) igen negatív megítélésével, a külföldön tartózkodók több milliós számával, de talán azzal is, hogy a lakosság egy része úgy érezheti, hogy a valós politikai hatalmat nem feltétlenül a választott politikai intézmények gyakorolják.

Az EP választások, főleg az első kettő, valóban teljesen más képet mutatnak, a magyar mobilizáció itt nagyságrendekkel magasabb volt a románnál. Ennek elsődleges oka az volt, hogy az erdélyi magyarok jobban bíztak és többet vártak az EU-tól, mint a románok. Többek között előrelépést a kisebbségi jogok terén. Ez azt is jelenti, hogy nem a magyar-magyar versennyel (2007), vagy a magyar összefogással (2009) kell magyarázni ezt a mobilizációs többletet. Az utolsó, 2014-es EP választáson azonban már látszott, hogy ez a mobilizációs forrás kifulladóban van, ami részben annak tudható be, hogy a választók ráébredtek, hogy az EU-nak semmi hatásköre nincs a kisebbségi jogok terén, és politikai akarat sincs arra, hogy ez megváltozzék.

Másrészt a Fidesz intenzív Brüsszel-ellenes kirohanásai sem hathatnak túlságosan mobilizálóan. A „nagy várakozások” időszakának lecsengése ellenére azonban némi mobilizációs előny megmaradhat a jövő EP választásain is, mivel az ilyen alacsony téttel bíró, másodlagos (second-order) választásokon a nagy pártok általában gyengébben teljesítenek, mivel csak a szavazóbázisuk kemény magjára számíthatnak, míg a viszonylag fegyelmezett és könnyen mozgósítható szavazótáborral rendelkező pártok (mint amilyen az RMDSZ) előnyben vannak.

A tanulmányban az áll, hogy „az etnikai szavazás érzelmi kiürülése az RMDSZ-re leadott voksok zsugorodásának legfontosabb oka”, az autonómia kérdésével bár egyetért a többség, egyre inkább kampányfogásnak tartják. Ugyanakkor a magyar oktatási rendszer, a kulturális intézmények létét és működését az RMDSZ sikerével kötik össze. Mit jelent ez az RMDSZ számára a jövőre nézve?

Szerintem azt, hogy az autonómiával vagy kezdünk valamit komolyan, vagy egy időre eltesszük, és csak akkor vesszük elő, amikor valóban fel vagyunk készülve rá szakmailag is, politikailag is. Ellenkező esetben végleg kiürül a fogalom, mint hívószó, elsekélyesedik, és akkor a politikai jövőkép terén is még komolyabb deficitbe kerülünk. Az autonómia kapcsán, legalábbis a 2000-es évek közepe óta, egyfajta tulajdonlási verseny folyt a különböző magyar pártok, szervezetek között: ki a legnagyobb autonomista, ki tesz a legtöbbet az autonómiáért, ki az, akinek az autonómiázását komolyan kell venni és ki az, akinek csak a szája nagy.

Ugyanakkor érdemi előrelépés majdnem semmi nem történt: román irányba nincs kommunikáció, a félelmek eloszlatására nem történnek kísérletek, de ami még nagyobb gond szerintem, hogy továbbra sem tudjuk, hogy pontosan mit is akarunk, egyes autonómiatervezetek minősége pedig enyhén szólva elszomorító.

Közben persze van két tényező, ami miatt csapdahelyzet van. Az első az, hogy nagyon nehéz bármilyen szakmailag komoly anyagot is letenni az asztalra, amely kompatibilis lenne a hatályos román alkotmánnyal. Erre a magyar politikai szereplők eddig kétfajta választ adtak: nem teszünk le semmit, amíg nem lesz „aktuális”, vagy pedig leteszünk olyan anyagokat, amelyek olykor egészen elszállt dolgokat tartalmaznak, így legfeljebb a szándéknyilatkozat funkcióját töltik be, azt lehet velük igazolni a magyar közösség irányába, hogy azért mégiscsak történik valami (és ezeket ugye nem is kötelező szakmailag annyira kidolgozni, hisz úgyse lehet átvinni, és ezzel a kör bezárult). Gondolom, egyik stratégiát sem kell tovább elemezni.

A másik dolog, ami nem biztos, hogy elősegíti az autonómia ügyét, az a könnyített honosítás, vagyis az a tény, hogy egy potenciális autonóm Székelyföld lakosságának java része egyben magyar állampolgár is lenne. Elméletileg persze a két dolog nem zárja ki egymást, de a románok meggyőzése az autonómia pozitív és ártatlan voltáról ezzel biztosan nem vált könnyebbé.



HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X