• 2018. június 25., hétfő
    Vilmos
  • 22°
    Kolozsvár
    • 19°
      Csíkszereda
    • 23°
      Székelyudvarhely
    • 16°
      Gyergyószentmiklós
    • 23°
      Székelykeresztúr
    • 18°
      Kovászna
    • 19°
      Kézdivásárhely
    • 19°
      Barót
    • 16°
      Sepsiszentgyörgy
    • 23°
      Arad
    • 22°
      Gyulafehérvár
    • 23°
      Nagyvárad
    • 17°
      Beszterce
    • 17°
      Déva
    • 19°
      Nagybánya
    • 22°
      Marosvásárhely
    • 20°
      Zilah
    • 19°
      Szatmár
    • 21°
      Nagyszeben
    • 22°
      Temesvár
    • 16°
      Brassó
    • 27°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.6665 LEI
    • 1 USD = 4.0058 LEI
    • 1 GBP = 5.3031 LEI
    • 100 HUF = 1.4372 LEI

Horváth István szociológus: hiányoznak a nyelvi jogok alkalmazásának biztosítékai


-A A+

Nemrég jelent meg a Magyarok Romániában 1990-2015 című kötet, amelyben tanulmányok sora részletezi a romániai magyarság helyzetét, nyelvi, demográfiai, vallási, médiafogyasztási, oktatásügyi szempontból. Ezekből válogatva indítunk interjúsorozatot, amelyben a tanulmányok alapján felmerülő kérdéseinkre kerestünk válaszokat. Elsőként Horváth István szociológust, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatóját kérdeztük nyelvismeretről, nyelvhasználatról és jogokról.

A kötetben megjelentetett tanulmányból kiderült, hogy „az erdélyi, magát magyar anyanyelvűnek valló és szórványhelyzetben (arányuk 10 százalék alatt) élő népesség több mint fele (az erdélyi magyar népesség majdnem 5 százaléka) olyan településen él, ahol – habár alacsony a részarányuk, de – létezik akkora magyar anyanyelvű népesség, amely (legalábbis elvben) biztosít egy kritikus nagyságú beszélőközösséget.” Nyelvi szempontból mennyire vulnerábilisak ezek a közösségek?

A nagyobb lélekszámú szórványközösségek többnyire a bánsági és dél erdélyi nagyvárosokban él. Ezek a helyszínek jelentősen különböznek más, statisztikailag szórványnak besorolható helyzetektől. Mindenekelőtt abban, hogy azokon a településeken, ahol a nemcsak a magyarul beszélők aránya, hanem azok száma is alacsony, ott általában nincsenek vagy alig vannak magyar nyelven működő (oktatási, kulturális, vallási) intézmények. A nagyvárosi szórvány esetében a települések közigazgatási határain belül többnyire jelentős, elvben minden igényt kielégítő magyar nyelven kommunikáló intézményrendszer működik. De gyakori, hogy az ilyen településeken, különböző tényezők okán, a magyar anyanyelvűek egy része nem kapcsolódik, ezekhez az intézményekhez. Például egy magyar család, amely a városközponttól viszonylag távol eső lakónegyedben lakik, nem küldi a gyermekét a magyar óvodába, mert az a központban van (többlet költség, kitérő a szülők számára, stb.) és amúgy sem nyújt semmivel többet, mind szomszédos román tannyelvű intézet.

Nos, egy ilyen döntésnek számos hozadéka van. Kisebb eséllyel adják a gyereket magyar nyelvű iskolába, kiesnek a magyar nyelvű szülői hálózatból mely sok esetben, amolyan szekundér baráti hálózatként működik, kiesnek azokból az információkból és kezdeményezésekből, amelyek az ilyen hálózatokon keresztül terjednek. Tehát az intézményválasztás gyengíti a beágyazottságot a magyar nyelven működő hálózatokkal, más intézményekkel. Márpedig ezeken a településeken a legtöbb mindennapi nyelvi környezet (munkahely, szomszédság, bevásárlás, ügyintézés, stb.) dominánsan román nyelvű. Ha valaki nem kötődik fentebbi intézményekhez és hálózatokhoz, akkor már csak a család és a média marad meg lehetséges magyar nyelvű kommunikáció színtérnek.

Vagyis ezeken a településeken, a klasszikus szórványtól eltérően léteznek működő intézmények és hálózatok, amelyeken belül gyakori a magyar nyelv használata Az ilyen jellegű helyszíneken, településeken nem az intézménytelepítés, hanem a felzárkóztatás ezeknek a személyeknek a magyar nyelvet használó intézményekbe és társadalmi hálózatokba történő bekapcsolása a fontos.  Amúgy megjegyzendő, hogy az ilyen településeken él a nyelvváltásnak kitett magyarok zöme.

A kilenc, százezernél nagyobb lélekszámú erdélyi nagyváros egyikében sincs magyar anyanyelvű többség. Azt írja: „ezekben a nagyvárosokban a magyar nyelv nyilvános használata visszaszorulóban van, mindenekelőtt különböző magyar jellegű intézményekre (iskolák, egyházak, művelődési intézmények) jellemző. Egyes esetekben a személytelen nyilvános kommunikáció nyelve (két egymást nem ismerő magyar anyanyelvű között is), az „utca” domináns nyelve egyre nagyobb valószínűséggel a román nyelv.” Milyen megoldások lehetségesek az „utca” domináns nyelvével „szemben”? Egyéni megoldások léteznek, vagy csak strukturálisak?

Egyes elemzők szerint nyelvpolitikai kezdeményezések az egyének szintjén kezdődnek. Ismerek olyan személyeket, akik, ilyen nagyvárosokban, magyarul is vagy csak magyarul szólítják meg a pincért, eladót stb. És (ők mondják) meglepően gyakori a magyar viszontválasz. Nos, ez volna az egyének szintjén adódó lehetőség.

Igazából sokkal hatékonyabbnak találom az intézményesült megoldásokat, például a kolozsvári Igen, tessék!-et vagy az ehhez hasonló kezdeményezéseket. Vagyis azt, amikor maguk a szolgáltatók motiváltak abban, hogy biztosítsák a magyar nyelvű kiszolgálást. Egy lehúzós matricával, esetleg egy jelvénnyel jelezve, hogy magyarul is lehet kérni, megszólalni. Ez jelentős mértékben növelheti a vásárlók nyelvválasztási lehetőségeit, megerősítheti a bátortalanabbakat, vagy azokat, akik eddig nem figyeltek erre, hogy a „személytelen nyilvánosságon” belül is használható a magyar nyelv. Ez a gesztus kiterjeszthető a termék vagy az üzlet-feliratozásra is, ami végső soron visszahozhatja ezekre a színterekre a kiszorulóban levő magyar nyelvet.

Ír arról is, hogy „trendszerűen növekszik a magyar nyelvi kötődést vállaló, ám a magyartól eltérő nemzetiségi kötődést választók száma és aránya. A csak magyar anyanyelvet vállalók zöme abból a magyar nyelvű roma populációból kerül ki, amely vagy kizárólag csak magyarul, vagy magyarul is beszél, de etnikai/nemzetiségi kötődésként a roma/cigány kötődést választja.” A romákat érő diszkrimináció befolyásolja azt, hogy milyen anyanyelvűnek és etnikai/nemzeti kötődésűnek vallják magukat?

A magyarul beszélő, magyar nyelvet is ismerő/használó helyi roma közösségek esetében, habár nem általános, de eléggé gyakori az, hogy csak egy nyelvet, a magyart ismerik és használják. Vagy, ha a roma nyelvet is használják, akkor annak jól behatárolt közösségi funkciói vannak. Így (és ez mindenekelőtt Székelyföldre és Partium egyes kisrégióira jellemző) a magyar nyelv számukra egyfajta publikus nyelv és nem okoz számukra gondot, hogy ezzel a nyelvvel azonosuljanak, esetleg népszámlálások során (főleg, ha kizárólag a magyar nyelv et ismerik) ezt jelöljék meg anyanyelvi kötődésként.

Ugyanakkor, az előbb jelzett nyelvi korlátok okán is, a különböző helyi közösségekhez kevésbé érnek el a különböző roma szervezetek identitásépítő, öntudatosító törekvései. Így a Románia szintjén érvényesülő roma nyelvi (és ezen keresztül önazonossági) újraélesztési (revitalizációs) törekvések kevésbé fejtik ki a hatásukat a dominánsan magyar nyelvet használó, esetleg kizárólag csak azt ismerő közösségekben.

Tehát egyrészt van egy viszonylag stabil történelmileg kialakult nyelvi felállás ezekben a magyar nyelvet (is) használó roma közösségekben, másrészt ezen közösségekben, eddig legalábbis, elenyésző a hatása a különböző identitásalakító, építő törekvéseknek. Ebben a viszonylag stabil helyzetben a megtapasztalt diszkrimináció nem fejt ki jelentős hatást a nyelvi azonosulásra. Viszont van két tényező, amely valamelyest kihathat, vagy ténylegesen kihat ezen közösségek önértelmezésére és, nem kizárhatóan, a népszámlálás során kifejezett anyanyelvi kötődés vállalására: az iskolai rekrutáció és a (főleg a migrációnak betudható) szociális emancipáció.

Az általános demográfiai csökkenés kontextusában az iskolaműködtetők számára felértékelődnek a romák. Az osztályok, tagozatok, oktatási csoportok megmaradása függ a beiskolázási számoktól, így, főleg interetnikus régiókban (ahol jelentős mind a magyar, mind a román népesség száma és aránya) sajátos trendek figyelhetőek meg. Van ahol a magyar nyelvű oktatásba vonzzák be a roma származású tanulókat, és a magyar származásúak a román nyelvű osztályokba iratkoznak be. Van ahol a román tannyelvű iskolák, osztályok „megmentésére” induló kezdeményezések célozzák meg és próbálják a roma családokból származó tanulókkal feltölteni a beiskolázási keretet. Ez utóbbi helyzet nem kizárt, hogy a közeljövőben kihat a végzősök anyanyelvi azonosulására is.

Ugyanakkor a külföldi vendégmunkába bekapcsolódó romák esetében sokszor megtapasztalható szociális felemelkedés során a sikeres családoknál nemcsak az életmódban tapasztalhatóak változások, hanem abban is, ahogyan ezek a személyek, családok, közösségek a helyi viszonyrendszerekben átértelmezik önmagukat. Gyakori, hogy a jobb életfeltételek megvalósításával párhuzamosan öntudatosabban is viselkednek. Az életviteli módosulásoknak a következménye nem föltétlenül a többség elfogadásának a keresése, nem a helyi többség irányába történő asszimiláció. Inkább előfordul az, hogy kikérik maguknak a lekezelő (bizonyos vonatkozásokban diszkriminatív) viszonyulást és öntudatosabban vállalják a származásukat. Nos, ennek a folyamatnak a következményeként (legalábbis hosszabb távon) nem kizárt, hogy lehetnek a nyelvi azonosulásra vonatkozó következményei is.

A tanulmányból kiderül az is, hogy az erdélyi magyarok majdnem kétharmada általában jól vagy nagyon jól kommunikál, míg a népesség körülbelül egyötöde kisebb nehézségekkel, de a legtöbb kommunikációs helyzetben kielégítő mértékben képes kommunikálni román nyelven is. 12-13 százalék ugyanakkor valamivel több jelentős nehézségekkel, kb. 4 százaléka pedig alig beszéli a hivatalos nyelvet. Első látásra a román nyelvismeret mégsem annyira rossz, mint ahogyan azt gyakran vélik. A kérdés az, hogy továbbra sem megfelelő a nyelvoktatás, viszont a nyelvismeretet máshonnan szerzik meg az erdélyi magyarok?

A román nyelvoktatás sikerét én abból kiindulva értékelném, hogy Romániában egyértelmű közoktatási célkitűzés, hogy a kisebbségi oktatásban résztvevő személyek másod- (ez esetben román) nyelvi készségei közelítsék az anyanyelvi szintet. Rövidebben a kiegyensúlyozott kétnyelvűség. Márpedig ez csak részlegesen látszik megvalósulni. A román nyelven alig, vagy nehezen kommunikáló személyek a kort tekintve két nagy csoportban felülreprezentáltak: a nagyon fiatal és a nagyon idős felnőttek korosztályában.

A középkorú népesség román nyelvi készségei valamivel jobbak a romániai magyarok átlagos nyelvismereti helyzeténél. A nagyon idősek esetében a sekélyes román nyelvismeretnek kézzelfogható magyarázatai vannak: régen jártak iskolában, nem használták gyakran és rendszeresen a román nyelvet, stb. A fiatalok esetében elvben a formális oktatás, az iskola által biztosított másodnyelvi készségek, nem használat okán történő elsorvadása, nem igazán elfogadható magyarázat. Az ők esetükben visszaköszön a sokat hangoztatott probléma, miszerint a román nyelv iskolai elsajátítását megcélzó programok, segédeszközök  nem megfelelőek, nem segítik elő igazán a román nyelven történő köznapi kommunikációs készségek elsajátítását.

Visszatérve a középkorú generációkra: igaz, hogy ők sem végezték a tanulmányaikat más, jobb oktatási programok alapján. Ám esetükben egyértelműnek látszik, hogy a román nyelvű kommunikációs készségek alakulásában jelentős szerepet játszottak az iskolán kívüli tényezők: katonaság, munkahely, szomszédság, barátok, televízió. A iskolából most kikerülők egyre kisebb mértékben vannak kitéve ezeknek az informális „tanulási” helyzeteknek. A kötelező katonai szolgálat megszűnt, a helybéli munkavállalás lehetőségei beszűkültek (bizonyos mértékben éppen a sekélyes román nyelvtudás okán is). A magyar nyelvű média ajánlat, szűk egy évtized alatt, már felöleli a teljes médiaspektrumot, tehát egyre kevesebbet tévéznek, rádióznak, vagy újabban olvasnak román nyelvű honlapokat. Tehát tényszerűen kisebb a mindennapi élet folyamatában bekövetkező ún. spontán nyelvtanulási lehetőség.

Összesítve a román nyelv ismeretét illetően a helyzet nem olyan rossz, mint ahogyan azt, az előítéletes felhangoktól nem mentes, domináns román közvélekedés beállítja. Ugyanakkor, figyelembe véve azt az anyagi és intézményes erőforrásokat, amelyeket a közoktatásban a román nyelv elsajátítására fordítanak, messze nem hatékony.

Melyek a legfontosabb, nyelvi jogokat érintő kérdések, amelyek terén fontos előrelépésekre van szükség?

Az általános törvénykezés által biztosított kisebbségi nyelvi jogokat illetően egyáltalán nem rossz a helyzet, de hiányosak azok az állami közigazgatási normák (törvényi rendelkezések, rendeleti előírások stb.) amelyek részleteznék ennek a jognak a konkrét esetekben történő gyakorlását. Márpedig ezek a közigazgatási normák az alkalmazást irányítják, biztosítékai a kiszámítható jogszolgáltatásnak.

Vegyünk egy példát! Ott van az általános jogszabály, amely egyértelműen rögzíti a kisebbségi páciensek anyanyelv-használati jogát. Evidens, hogy az alkalmazást illetően a teher nem az egyes orvosokra hárul. Nem a temesvári, sürgősségi ügyeletet éppen ellátó orvosnak kell tudnia magyarul, hogy ezáltal biztosítva legyen az esetleg arra vetődő, és románul nem a legjobban beszélő székelyföldi sportoló kislány anyanyelv-használati joga. Ám ha létezik a páciens joga, valakinek felelni kellene azért, hogy azt alkalmazzák, illetve útmutatást kell kapnia az alkalmazására. Például rögzíthetnék (az ezen funkciót szabályozó szabályozások szintjén), hogy az egészségügyi intézetet vezető menedzser feladata ilyen helyzetekre megoldást találni. És ennek a céljából a korház-menedzserek útmutatást, esetleg valamilyen jellegű támogatását is kaphatnának. Például felleltározhatja az alkalmazottak nyelvismereti készségeit, beírhatja az egyes alkalmazottak, pozíciók állásleírásában, hogy tolmácsként segítenek, amikor erre szükség van. Elismerheti, mondjuk a kötelező munkaidő 5-10 százalékának az ilyen típusú szolgáltatásokat. Esetleg valamilyen alapból törvényesen jutalmazhatja azokat. Ha ezek az előírások léteznek, már nem kell rettegnie attól, hogy diszkrimációt kiáltanak, ha előnyként tűnteti fel az alkalmazásánál, ha egy pályázó kisebbségi nyelvet ismer.

Tehát mindenekelőtt arra volna szükség, hogy az általános kisebbségi nyelvi jogokat integrált módon tegyék a belső jog részévé. Ne csak az általános jogszabály létezzen, amely a belső jog részeként beiktatja a különböző nemzetközi regionális szerződéseket (mint ahogyan a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartája esetében is megtörtént), hanem az ebből kiinduló szekundér jogalkotás is történjen meg, amely intézményes kötelezettségeket ír elő, olyanokat, amelyek alapján konkrét esetben biztosítható (és számon kérhető) ezeknek a jogokban az alkalmazása.

Másodsorban a nyomon követhető és számon kérhető stratégiai célok megfogalmazása volna szükséges. Például, hozzávetőleg ismert, hogy hány önkormányzat használ kétnyelvű típusnyomtatványokat. Jelenleg, a törvény által a magyar nyelv használatára kötelezett önkormányzatok hozzávetőleg egyharmada. Egy lehetséges konkrét stratégiai cél lehetne, hogy öt év alatt megduplázzák ezen önkormányzatok számát, elérjék a kétharmados arányt. Konkrétan ki lehet jelölni, hogy különböző intézmények milyen módon járulhatnak hozzá ehhez, és milyen módon vállnak számonkérhetővé. Például a Monitoul Oficial magyar nyelvű változata lefordíthatná azon normatív szövegeket, amelyek mellékletei az önkormányzatban használt formanyomtatványokat vagy más közérdeklődésre számot tartó szöveget (például egy szociális pótlék jogosultságát megalapozó igazoló íratok felsorolása) tartalmaz. A teljesítés egyik mutatója a közzétett magyar változatok száma lehetne.

Harmadszor pedig a kisebbségi nyelvi és nyelvhasználati infrastruktúra célirányos és anyagilag támogatott építgetése volna a kívánatos. Vannak olyan önkormányzatok, ahol szívesen kihelyeznék a kétnyelvű helységnévtáblákat, de a táblák elkészítéséhez szükséges összeg jelentős tehertétel lehet, főleg egy kisebb, szerényebb költségvetésű helyi közigazgatási egység esetében. És akkor még ott volna a honlapok, más közérdeklődésre számot tartó információk fordításának és közzétételének a költségei.

Számos online közszolgáltatási portál csak nagyon kis mértékben biztosít átfogó magyar nyelvű hozzáférést. Például a Hargita megye online közszolgáltatási portál általános eligazodást szolgáló oldalai elérhetők magyar nyelven is, de az oldalhoz kapcsolt konkrét (mindenekelőtt a dekoncentrált) intézmények kérdőívei, információs felületei csak román nyelvűek. Ezen felhasználói felületek rendszeres feltérképezése, illetve a magyar nyelvű változatok kialakítása tovább növelhetné azt az eszköztárat, amely felhasználható a kisebbségi nyelvi jogok biztosítására. Jelenleg alig létezik az erre a célra elkülönített összeg, alig vannak olyan kiírások, amelyek ezt céloznák meg vagy lehetővé tennék az ilyen irányú fejlesztéseket. Sőt sok, az e-közigazgatás fejlesztésére körvonalazott program esetében kérdéses, hogy az erőforrások felhasználhatók-e a magyar nyelvű felhasználói felület előkészítésére, a szoftverek olyan irányú bővítésére, hogy azok biztosítsák a magyar nyelven történő adatbevitel román fordítását. Pedig az ilyen irányú fejlesztések költséghatékonysága jelentős, tehát viszonylag kis befektetéssel nagy előlépések.

Címlapi illusztrációnk forrása: Facebook/Igen tessék



HIRDETÉS
loading...







EZT OLVASTA MÁR?

X