Miért alakult ki bűntudat a Ceaușescu-rendszerben? Renata Salecl szlovén filozófust kérdeztük
  • 2018. augusztus 15., szerda
    Mária
  • 27°
    Kolozsvár
    • 25°
      Csíkszereda
    • 30°
      Székelyudvarhely
    • 23°
      Gyergyószentmiklós
    • 30°
      Székelykeresztúr
    • 25°
      Kovászna
    • 26°
      Kézdivásárhely
    • 25°
      Barót
    • 25°
      Sepsiszentgyörgy
    • 31°
      Arad
    • 27°
      Gyulafehérvár
    • 31°
      Nagyvárad
    • 24°
      Beszterce
    • 24°
      Déva
    • 30°
      Nagybánya
    • 28°
      Marosvásárhely
    • 30°
      Zilah
    • 30°
      Szatmár
    • 28°
      Nagyszeben
    • 31°
      Temesvár
    • 25°
      Brassó
    • 30°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.6567 LEI
    • 1 USD = 4.0594 LEI
    • 1 GBP = 5.1905 LEI
    • 100 HUF = 1.4423 LEI

Miért alakult ki bűntudat a Ceaușescu-rendszerben? Renata Salecl szlovén filozófust kérdeztük


-A A+

Hogyan működik, mi hajtja a nosztalgiát? Mennyire valósak a múltról szóló ábrándok? Mit jelent a választás szabadsága és milyen hátrányai vannak? Ilyen és hasonló kérdéseket tettünk fel Renata Salecl szlovén filozófusnak és szociológusnak, a Ljubljanai Egyetem és Londoni Egyetemen működő Birbeck Kollégium munkatársának.

A Per(versions) of Love and Hate (Szeretet és gyűlölet (per)verziói) című könyvében arról a szenvedélyes viszonyról is ír, amelyet Nicolae Ceaușescu volt román diktátor akart elérni a társadalom részéről. Hogyan működött ez? Aktuális még?

A könyvem a kilencvenes évek végén jelent meg és akkor jártam Bukarestben is. Ami megragadta a figyelmem akkor, az építészet azon újragondolása volt, amit ott tapasztalhattam. Amikor meglátogattam a Nép Házát, valósággal sokkolt az a büszkélkedés, amit elmondtak az épületről: hogy csak romániai anyagból készült, több ezer munkással, hatalmas áldozatokkal – miközben történelmi szemmel nézve ez egy traumatikus építkezés volt, hiszen sokan meghaltak, Ceaușescu őrült projektje miatt az ország még inkább leszegényedett és így tovább.

Azt a fajta igényt láttam ebben, hogy nosztalgikus, sőt mondhatni nacionalista értelmezést adjanak ennek az egészen szörnyű épületnek. Ráadásul ez az épület az ő paranoiájának építészeti jele is azokkal a rejtett részekkel, de a folyó átalakítása, a tér kiépítése is ezt jelzi.

Ezzel a hagyatékkal nehéz volt megbirkózni a rendszerváltás után, ezért volt szükség a nosztalgikus újraértelmezésre. A múlt traumáját ezzel egyidőben idealizálták is, miután a megjelenő kapitalizmus új törésvonalakat és egyenlőtlenségeket okozott. Az emberek az előző korszak kapcsán az erős vezetőre emlékeztek, akire szorongó korszakokban időnként úgy gondolunk mint egy jó megoldásra. Azt könnyen elfelejtették, hogy milyen autoritárius viselkedés jellemezte őt, milyen kegyetlenség, az ellenzék, a szólásszabadság milyen tilalma, és csak a szociális biztonságra gondoltak, ami létezett, de a politikai szabadság árán.

A könyvében arról is ír, hogy miért alakult ki bűntudat a Ceaușescu-rendszerben. Mit mondana el erről?

Sokan hallgattak akkor is, ha észlelték az igazságtalanságokat. Passzívak maradtak, féltek attól, hogy mi történhet velük. Az öncenzúra nemcsak abban a rendszerben, de ma is segíti a létező hatalmakat, hogy hosszú időn át a helyükön maradjanak. A szocializmus alatt mindenki bűntudatot érzett, ha nem egyébért, akkor apró dolgok ellopásáért a munkahelyen és így tovább, de elsősorban az a fajta passzivitás miatt alakult ki bűntudat, ami a társadalmat jellemezte

Az említett könyvben Salecl így ír: „a szocializmus alatt, a Párt szemében mindenki potenciálisan bűnrészesnek számított valamilyen bűntényben (a rezsimben való hit hiánya, apró lopások a munkahelyen, zsarolás stb.) De nem ez a fajta bűntudat volt, ami traumatizálta az embereket; egy másik, még rettentőbb vétek volt számukra, hogy ilyen vagy olyan módon kollaboráltak a rezsimmel (munkatársakat jelentettek fel, hogy mentsék a bőrüket, nem léptek fel az igazságtalanságokkal szemben, amikor meg kellett volna ezt tenniük, vagy csak egyszerűen csendben maradtak). Ez volt az a »bűncselekmény« miatt éreztek bűntudatot, ami alapvetően meghatározta a rendszerrel való azonosulásukat. Az emberek nem tudatosan azonosultak a rezsimmel, az identitásukat a bűntudat miatti trauma alakította.”

A nosztalgiánál maradva, de máshonnan megközelítve: arról is ír, hogy a szlovén kereszténydemokraták egy olyan nosztalgikus „boldog családi életről” beszéltek, ami valójában nem is létezett soha. Ez a fajta attitűd tulajdonképpen a konzervativizmus motorja?

Ők már nem léteznek mint párt, de ezek az interpretációk gyakran megjelennek ma is. Egyfajta stabilitást, odaadást, ragaszkodást írnak le, amely manapság hiányzik a társadalmunkból. Tehát egy valóban létező elégedetlenséggel számolnak, miután ma nehezebb családot alapítani, kapcsolatokat kialakítani több okból is.

Amikor azonban a feltételezett „boldog családot” emlegetik, szeretem őket arra figyelmeztetni, hogy érdemes történelmi könyveket olvasni, amelyekben a gyerekkorról van szó. Szlovéniában nagyszerű könyvek mutatnak rá, hogy a 18. század elején és előtte a legtöbb családban rosszul bántak a gyerekekkel, akiket többnyire munkaerőnek tekintettek és az asztalnál sem ülhettek a szülőkkel együtt. Nem szabadott sírniuk sem – Szlovéniában számos faluban alkoholt adtak nekik, hogy csendben maradjanak. Ez a boldog, nosztalgikus család soha nem létezett, puszta fantáziálás és csak azért jött létre, mert a ma társadalmának problémáira akar választ adni és könnyű azonosulni vele. Ezért sem csoda, hogy konzervatív politikai erők győzni tudnak ezzel a nosztalgikus diskurzussal az elveszített családképről.

Egy TED-előadásában a választási lehetőségekről beszél és arról, hogy létezik a szabad választás ideológiája, amely jellemzi napjainkat. Mit gondol, a választási döntéseink szabadok?

A szabad választásról, különösen a racionális döntésen alapuló választásról szól elképzeléseink ismét csak a képzelet játékai. Én azt gondolom, hogy a választási lehetőségeink nagyon is korlátozottak a társadalmi, gazdasági környezet miatt, amiben élünk, az emberek döntései mindig befolyásolva vannak mások által és meghatározottak a tudatalatti által. A döntés racionalitása tehát meglehetősen korlátozott.

Mit gondol a szabad akaratról?

Abban a jogi környezetben, amiben élünk, a szabad akarat egy szükségszerű illúzió. Fontos eleme ennek a jogi környezetnek az alanyiság, ami ugyanakkor lehetővé teszi a felelősséget mint olyant. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy a szabad akarat sokkal kevésbé szabad valójában, a társadalom befolyása, a tudatalatti miatt – kriminológusok is hivatkoznak időnként biológiai hiányosságokra.

A szabad akarat gondolatának feladása azonban éppúgy veszélyes, mert ha az embert mint teljesen determinált szubjektumot fogjuk fel, különösen a biológiai tényezői által, akkor nehéz helyzetbe kerülünk. Így ugyanis nemcsak felmentést adhatunk valakinek például egy bűncselekmény miatt, mondván, hogy az agyműködése vagy a génjei miatt cselekedett, hanem a kirekesztés új formáinak is utat nyitunk, azzal érvelve, hogy valakit egy jövendőbeli bűncselekmény lehetősége miatt zárunk el. Ez egy kétélű fegyver tehát. Jobb megoldás szerintem a szabad akarat képzeletével maradnunk, amely fenntartja a mai jogi környezetet.

A szabad döntésről Freud is azt gondolta, hogy bár az emberek gyakran nem döntenek racionálisan, szükséges szabadként kezelnünk őket, mert ha nem így járunk el, akkor a változás lehetőségét sem tudjuk elképzelni, azt, hogy az emberek élete egy új irányba mozdulhat el a közreműködésükkel.

Beszél arról is, hogy a társadalmi kritika helyett inkább önmagunkkal szemben fogalmazunk meg kritikát. Milyen hatásai vannak ennek?

Ebben az erősen individualizált társadalomban, amelyben élünk, azt gondoljuk, hogy teljesen autonóm személyek vagyunk, akik teljesen felelősek vagyunk a sorsunk alakulásáért és képesek vagyunk egy boldog élet elérésére. Ez az elképzelés szorongást, az alkalmatlanság érzetét és az önkritika egyéb formáit alakítja ki bennünk, és mivel az az elképzelésünk, hogy a sorsunk a saját kezünkben van, ezért kevésbé vagyunk hajlamosak együttműködni másokkal és társadalomkritikát gyakorolni. Azzal vagyunk elfoglalva, hogy a saját életünket igazgassuk csupán.

Emlékszem, hogy a szocializmus évei alatt, az akkori Jugoszláviában, ahol felnőttem, a sport is másként nézett ki, egy közös tevékenység volt. Az ideológia az volt, hogy elég részt venni, nem a győzelem a fontos, hanem a társadalmi kohézió értelmiségiek, munkások és földművesek között. Ma a sportban a győztes visz mindent, a véget nem érő versengés számít, és aki például a negyedik helyet éri el csupán, az már igazából vesztesnek számít.

Állítása szerint az „ignorancia és tagadás erősödőben van”. Mit gondol a Facebook és más techóriások szerepéről ebben a kérdésben?

Igen, mert buborékokat hoznak létre, ügyesen manipulálják az embereket a kattintásvadász-kultúrával és egyéb mechanizmusokkal, amelyek a függőség különböző formáit hozzák létre. Az ízlésünk után alakított hírek és reklámok kialakítják azt a kognitív torzulást, ami meglátásom szerint a demokráciát is veszélyeztetik. Ahogy azt a legutóbbi amerikai választás, vagy a brexit-népszavazás kapcsán láttuk, ezek a platformok könnyen befolyásolják az embereket, hiszen a legtöbb hír a Facebookról, Twitterről és hasonló oldalakról jut el hozzájuk.

Címlapi illusztrációnk forrása: delo.si



HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X