• 2017. október 20., péntek
    Vendel
  • 10°
    Kolozsvár
    • Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • Kovászna
    • Kézdivásárhely
    • Barót
    • Sepsiszentgyörgy
    • 12°
      Arad
    • Gyulafehérvár
    • 12°
      Nagyvárad
    • Beszterce
    • Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • 10°
      Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • 13°
      Temesvár
    • Brassó
    • 14°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.5975 LEI
    • 1 USD = 3.8945 LEI
    • 1 GBP = 5.1203 LEI
    • 100 HUF = 1.4922 LEI

„Tusványoson is működött, hogy ha valaki nem velünk van, az ellenség”


-A A+



Mit mond el a Tusnádfürdőn történt incidens rólunk és a hatalomról való viszonyunkról? Mi áll az erőszak és az erőszak passzív szemlélésének hátterében? Kérdéseinkre Bodó Julianna kulturális antropológus, a csíkszeredai Sapientia EMTE egyetemi professzora válaszolt.

A tusnádfürdői incidens után egy Facebook-bejegyzésében a nagygyűlések ritualizált formájáról írt, amelynek különböző elemei vannak, például a forgatókönyv, a megtervezettség, az ismétlődő elemek, szimbólumok. Ezek mennyiben és hogyan befolyásolják a közhangulatot, az affinitást az erőszakra?

A politikai nagygyűlés egy közösségi jellegű, interaktív politikai rituálé, ahol interakciók folynak a szónok(ok) és a tömeg, valamint a tömeg tagjai között. Jellemző, hogy a fizikai együttlét, az  alkalomról alkalomra ismétlődő elemek, az itt használt és közösen értelmezett szimbólumok  megteremtik a résztvevőkben az összetartozás érzését. Jó felépített cselekvéssorból áll az esemény, dinamikája van, az ott megjelenő tárgyi elemek, a szónok(ok) sajátos gesztusai és beszédfordulatai mind-mind azt szolgálják, hogy megteremtsék az összehangolódást. Akik elmennek egy politikai tömegrendezvényre, jórészt ezt az érzést akarják megélni: az azonosulást, az összetartozást.

De mivel mégiscsak nyilvános tömegrendezvényről van szó (és ebben a nyilvános jelleg az igazán fontos), annak sem lehet teljesen kizárni a lehetőségét, hogy olyanok is megjelennek, akik pontosan a fentiek ellenkezőjét jönnek demonstrálni. A nyilvánosság nem csak az egyetértést, hanem az ellenvéleményt is láthatóvá teszi. Ez pedig zavarja a tömeg azonosulási vágyát. Aki nem vesz részt az összehangolódási rituáléban, más szimbólumokat használ, az ellenérzést vált ki a tömegből, és igen, akár agressziót is szülhet.

Hogyan lehet az ellenvéleményt felmutatni egy ilyen rendezvényen, mi lehet hatékony, mi visszataszító, veszélyes akár?

Azok, akik a fizikai együttlétben az összehangolódás, az együvé tartozás érzést élik meg, nehezen viselik el, hogy az összetartozás itt, ezen a helyen mégsem teljeskörű. Rá kell döbbenniük arra, hogy vannak, akik számára nem egyértelmű a nagygyűlés üzenetének elfogadása. Ez meglepetést okozhat a tömeg számára, főleg akkor, ha identitástényezőként éli meg az adott politikai szférával történő azonosulást. Ilyenkor tulajdonképpen saját identitása kérdőjeleződik meg, amivel nem túl kellemes szembesülni. Amennyiben tehát olyan közegről van szó, amely az identitást veszélyeztető tényezőként értelmezi az ellenvéleményt, akkor jogosnak érzékeli a felháborodást, sőt, magát az agressziót is igazolhatónak tekinti. Ha ráadásul a hatalomnak az áll érdekében, hogy fenntartsa ezt a fajta identitáskonstrukciót, akkor a tömeg úgy érezheti, hogy agresszivitásának létjogosultságát maga a hatalom is elfogadja, sőt bátorítja. Ilyen esetben az ellenvéleményt kinyilvánító számára a helyzet valóban veszélyes is lehet.

A történtek után számos álláspont kialakult, itt két külön megközelítés érdekel különösen. Az első: mennyire politikai szimpátia-függő az, hogy valaki elítéli az eseményt vagy sem?

Ez a szimpátia nem értelmi, hanem érzelmi alapon működik. A politikai porondon a rokonszenvért, az elfogadásért, végső esetben a támogatásért, a választópolgárok szavazatainak megszerzéséért komoly harc folyik. És ebben a harcban nem elsősorban az értelemre, hanem az érzelemre szokás hatni. Nem meglepő tehát, hogy adott esetben a választópolgárok válasza is nélkülözi az átgondolásokat, a megfontolásokat, és elsősorban érzelmi hatások mentén alakul. És igen, időnként ez akár agresszív válasz is lehet.

A második megközelítés, ami érdekel: az internetes szócsatákban gyakran megjelentek a címkék, legyen szó a székelyek „bunkóságáról” vagy az érintett nő „lefizetett” voltáról és sok egyéb címkéről. Mire szolgálnak ezek a címkék, és ismét: a hatalom milyen szerepet játszhat ezeknek az elterjedésében?

A címkézés az ellenségkép kialakításának egyik fontos eszköze. A hatalomnak szüksége van arra, hogy ellenséget keressen/találjon/gyártson, hogy legitimálja önmagát. Az ellenséget pedig meg kell nevezni, mert ha nem, megmarad olyan fikciónak, amellyel szemben nem bizonyul elég hatásosnak a félelemkeltés és a védekezés szükségességének hangsúlyozása. Lehetőleg jól hangzó legyen a név, legyenek benne egyazon időben ismerős és ismeretlen elemek. Olyanok például, amelyekhez fűződnek személyes tapasztalatok, emlékek, megélt vagy generációkon átörökített félelmek. Lehetnek a címkék teljesen újak, ismeretlenek, amelyeknek jelentése ugyan nem eléggé világos, de meglehetősen fenyegetően hangzanak. Lényeges, hogy legyen felismerhetőek, ugyanakkor mégis hordozzanak valamit abból a sötét ismeretlenségből, amelytől tartani lehet.

Az interjú illusztrálásához több, a Maszolon megjelent (vagy a durvasága miatt elrejtett) hozzászólást ismeretünk, amely az erőszak elburjánzását igazolja. Ezekert három részre osztottuk.
A sípoló nő elleniek: "Nem akart kérdezni vagy mondani, hanem csak megzavarni egy eseményt. Sajnálom. Mmint azt, h ennyivel megúszta.", "(...)egy ilyen Pesten elő Soros kuldonc ne csináljon pilitikai felhajtást ha baja van Orbánnal menyen a lakasa elé Pesten s fujja a sipjat orverzesig ", "Egy hulyepicsanak pedig szabad megzavarni egy rendezvenyt ahol tizenotmillio magyar miniszterelnöke tart előadást??Az a gyanúm hogy a maszol is soros notajat fújja !!"
A nőt a hajától földre hőzó fotós elleniek: "megkérdezném milyen magyar az ilyen?számomra hitvány!az aki ezt teszi a másképpen gondolkodóval hitvány alak,nem ember!", "A legutolso ferfi,egy gyava senki aki egy nohoz ut!", "Esküvői fotós az a férfi...." Maradjunk annyiban, hogy nem férfi!"
Az erdélyi magyarok vagy más olvasók elleniek: "Mindig is undorító lejmosok voltak az erdélyi magyarok", "És mit szólnál te paraszt ha téged is megdöngetnének a politimai nézeted végett. Hogy rohadjál meg te erdélyi gyökér", "basszák meg a te lányodat meg a feleségedet meg anyádat", "Azért nem közlik le te dögevő nehogy nagyobb baja legyen. Nehogy az olyan gyökerek mint te ártani tudjanak neki"

Ezeket a megnevezéseket aztán sikeresen lehet alkalmazni olyan helyzetekben, amikor valakiben az ellenséget véljük felfedezni – legyen az akár teljesen ártalmatlan is. Itt egy történet jut eszembe, amely jól illusztrálja az elmondottakat: a ‘89 decemberi rendszerváltás pillanataiban is születetett néhány kifejezés a részben láthatatlan ellenség megnevezésére. Ezek közé tartozott a „terrorista” is, akit kevesen láttak, ráismerni sem lehetett, de alkalmas volt félelemkeltésre, elterelésre, vádaskodásra, egyszóval az ellenség beazonosítására. Bukaresti ismerősünk mesélte, hogy a villamoson utazva valaki hangosan leterroristázta utastársát, mert az meglökte őt a zsúfolt járművön.

A tusnádfürdői esetben is működött ez a mechanizmus: ha valaki nem velünk van, az ellenség, és mivel a neve már ki van találva, nekünk csak gyorsan alkalmazni kell rá. Könnyebb így „elbánni” vele: meg tudjuk nevezni, és máris tudjuk, ki áll velünk szemben, nem kell rajta gondolkodni, máris „helyre lehet tenni”. És hogy hol van az a „hely”, annak már csak a tömeg agresszív indulatai – és az agresszivitást elítélő vagy jóváhagyó megítélései – szabnak határt.

Én úgy gondolom, hogy az erőszakot a mostanáig szimulákrumként megélt politika valósággá válása (is) váltotta ki. A jövőben az erdélyi magyarság ilyen jellegű átpolitizálódásának lehetünk-e szemtanúi?

Ott volt a demonstráló személy, ott voltak az az erőszaktevők (fizikai és verbális erőszak is történt), és ott volt körülöttük a tömeg. Nagyon meggondolkoztatónak találom ennek a tömegnek a viselkedését: nem mutatott megértést, sem szándékot arra, hogy védelmére keljen az agresszált demonstrálónak. Emögött a viselkedés mögött olyan társadalmi mentalitás húzódik meg, amely a hatalomhoz való sajátos viszonyt sejteti. És itt hatalmon nem személyt vagy személyeket, még csak nem is egy kormányzó politikai szerkezetet értek, hanem – Foucault nyomán – egy egész viszonyrendszert, amely a társadalom minden szintjén működik, behálózza azt, mint a vérerek hálózata a testet.

Ezeknek a viszonylatoknak a sokasága ott van az intézményekben, ahová naponta eljárunk ügyeket intézni, és ahol kioktatólag, esetleg épp megalázóan bánnak velünk, amely miatt dühöngünk ugyan később, de amelyeket mégis elfogadunk. Ott van a családok működésében, a gyerek-felnőtt, férfi-nő viszony mindennapjaiban. Az ilyen, néha viccesnek szánt, de nagy társadalmi háttértámogatással hangoztatott kijelentésekben, hogy „gyermeknek hallgass a neve.”, „az aszony verve jó” de legalábbis „a fakanál mellett van a helye”. Az alá-fölérendeltségi viszonyok paternalista szerkezetének működése jól megmutatkozott itt is: egy ilyen politikai tömegrendezvény ebben az értelemben olyan helyzet lehet, ahol a reprzentativitás a lényeg: a tömeg csak „legitim hallgató” (ahogyan azt Habermas írja le) lehet eszerint, amely fenntartások nélkül elfogadja, amit a „nagyok” beszélnek. Nem szól bele, megnyilvánulása csakis az egyetértésé, a tetszésé, az elfogadásé. Aki nem így viselkedik, az lesz az „illegitim hallgató”, aki ellen a tömeg az erőszakot is legitimnek tartja.

(Címoldalas illusztrációnk szerzője: Reviczky Zsolt/HVG)

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X


popup