• 2017. október 22., vasárnap
    Elõd
  • 10°
    Kolozsvár
    • Csíkszereda
    • 10°
      Székelyudvarhely
    • Gyergyószentmiklós
    • 10°
      Székelykeresztúr
    • 11°
      Kovászna
    • Kézdivásárhely
    • Barót
    • Sepsiszentgyörgy
    • 10°
      Arad
    • 12°
      Gyulafehérvár
    • 10°
      Nagyvárad
    • Beszterce
    • Déva
    • 10°
      Nagybánya
    • 10°
      Marosvásárhely
    • 10°
      Zilah
    • 10°
      Szatmár
    • 12°
      Nagyszeben
    • 10°
      Temesvár
    • Brassó
    • 11°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.5975 LEI
    • 1 USD = 3.8945 LEI
    • 1 GBP = 5.1203 LEI
    • 100 HUF = 1.4922 LEI

Alain Badiou: Reflexiók a friss választásokra


-A A+



November 9-én Donald Trump-ot megválasztották az Egyesült Államok negyvenötödik elnökének. Alain Badiou a los angelesi University of California által szervezett előadásában reflektált, amely az Európai és Tanulmányok és Kísérleti Kritikai Elmélet központ programjának része volt. Alább közöljük a felvétel átiratának fordítását Ivácson András Áronnak köszönhetően, amelyet először a Mariborchan jelentetett meg, most pedig többek között itt érhető el. Egy igazán kiváló válasz nem csak az elmúlt hét eseményeire, hanem a világ mai állására is, mint olyanra.

A francia költészetre gondoltam, amely igazából egy Racine darab része. Egy szép, nagyon szép mondat. Franciául: “C’était pendant l’horreur d’une profonde nuit.” Magyarul: „Egy jelentőségteljes éjszaka szörnyűségében rejlett.” Talán maga Racine is Trump megválasztására gondolt. Az is egy jelentőségteljes éjszaka szörnyűségében rejlett. Így tehát szinte kötelességemnek érzem, hogy erről az eseményről beszéljek, kommentáljam, egyfajta negatív értelemben, mert az események sodrásában jelenleg lehetetlen számomra, hogy itt üljek önök között és valami roppant érdekes akadémiai kérdést vitassak meg. Úgy gondolom szükséges beszélni arról, kommentálni mindazt, ami a tegnapi jelentőségteljes éjszaka szörnyűségében történt. Tudják, számomra is, mint ahogy sok más ember számára is bizonyos értelemben meglepetés volt. Mint ilyen meglepetések után olyan gyakran, most is különböző affektumok vesznek erőt rajtunk: félelem, depresszió, düh, pánik és így tovább. De mindannyian tudjuk, hogy filozófiai szemszögből nézve ezek az affektumok távolról sem megfelelő reakciók, mert bizonyos értelemben túl sokat árulnak el rólunk ellenségeink számára. Jómagam pedig úgy gondolom, hogy az affektumon túl, a félelmen, a depresszión túlmenően kell gondolkodni – hogy a mai helyzetet, a világ helyzetét elgondoljuk, amelyben lehetséges, hogy egy olyan valaki, mint Trump az Egyesült Államok elnöke lehet. Így tehát a célom ma este, hogy még ha nem is egy teljes magyarázatot nyújtok, akkor legalább egy ilyen helyzet kialakulásának lehetőségeit fogom tisztázni, tovább néhány olyan közös vitára bocsátott felvetést fogok tenni, hogy mihez kell kezdenünk egy ilyen helyzet után, mit tehetünk, mit kell tennünk, ami nem esik a korábban említett affektumok hatása alá, a negatív affektumoké alá. Sokkal inkább a gondolkodás, a cselekvés, a politikai determináció szintjén szeretném megragadni a helyzetet.

Tehát egy nagyon általános képpel kezdem, nem az Egyesült Államok, hanem a világ kapcsán. Melyik az a „mai világ”, amelyben egy Trump megválasztása lehetséges? Úgy gondolom, hogy a legelső pont, amelyből ki kell indulnunk az a globális kapitalizmus történelmi győzelme. Nem téveszthetjük szem elől ezt a tényt. Bizonyos értelemben a múlt század nyolcvanas éveitől egészen máig, vagyis negyven évig, közel fél évszázadig néztük végig a globális kapitalizmus győzelmét, amelynek számos oka van. Először is, nyilvánvalóan a szocialista államok – Oroszország, Kína – és általánosabb értelemben vett kollektivista gazdaság és társadalmi szabályrendszerek bukása. Ez pedig nem kis megjegyzendő pont. Ez a pont nem csupán a mai világ tekintetében objektív fordulópont, hanem a mindennemű szubjektivitás tekintetében is. Több mint két évszázadon keresztül mindig két közvélekedés létezett az emberi sorsok vezetését illetően. Azt mondhatjuk, hogy a múlt század nyolcvanas éveiig, mindig valamiféle általános értelemben, a szubjektivitás értelmében kétféle nézet létezett az emberi sors történelmi irányát illetően. Előbb a liberalizmus, a klasszikus értelmében. A liberalizmusnak itt több értelmezése lehet, de én a primitív formájában tárgyalom, amely szerint a magántulajdonnak kell lennie a társadalomszervezés kulcsának, akár hatalmas egyenlőtlenségek árán is, de az ár az ár: mindenek végén a liberalizmus számára csakis a magántulajdon lehet a történelem nyitja. A másik oldalon találjuk a szocializmust, a kommunizmust – ezek más-más dolgokat jelölő szavak – az elvontabb formáikban, amelyek szerint a mindennemű politikai cselekvés legalapvetőbb végcéljának a társadalmi egyenlőtlenség megszüntetésének kell lennie. Az egyenlőtlenség megszüntetése még akár erőszakos forradalom árán is. Így tehát egyik oldalon a történelem békés szemléje, mint valami nagyon idősnek a folytatása, ami voltaképp a magántulajdon, mint az alapvető társadalomszervező elv. A másik oldalon valami új, valami, ami tulajdonképpen a Nagy Francia Forradalommal kezdődik, amely annak a felvetése, hogy létezik egy másik út, hogy egy bizonyos értelemben az emberiség mint olyan történelmi fennmaradásához arra van szükség, hogy az egyenlőtlenség, magántulajdon és a kollektív létezés minden korábbi formájával szakítani kell. Ez az új sorsszerűség, amelynek leglényegénél az egyenlőség és egyenlőtlenség kérdése áll, az a konfliktus, amely a klasszikus liberalizmus és ez az új idea között feszül, amely utóbbit a történelem során sokféle névvel illettek: anarchizmus, kommunizmus, szocializmus és így tovább. Ez az egész tizenkilencedik század, sőt, még a huszadik század elejének is leglényegesebb jelölője.

Tehát majdnem két évszázadon keresztül egy stratégiai választással állunk szemben, nem csupán a politikai események lokális szintjét, nemzeti kötelességeket, háborúkat tekintve, hanem az emberiség mint olyan, történelmi sorsszerűségének szempontjait figyelembe véve is: az emberiség mint olyan, megalkotásának sorsszerűsége volt a tét.[1] Bizonyos értelemben a mi korunk, a nyolcvanas évektől máig, ennek a választási lehetőségnek a végét jelenti, egy ilyen választás egyáltalán lehetőségének a fokozatos eltűnésével állunk szemben. Jelenleg az az uralkodó nézet, hogy nincs semmiféle más globális választásunk, hogy nincs másféle megoldás. Ez volt Thatcher világa: nincs másféle megoldás. Nincs semmi másféle megoldás, csakis, nyilvánvalóan, a liberalizmus, illetve manapság a neoliberalizmus szó a használatos. Semmi más megoldás. Ez pedig egy kifejezetten fontos pont, ugyanis maga Thatcher sem mondta, hogy ez egy kifejezetten jó megoldás volna. Számára nem ez volt a probléma. A probléma az, hogy ez az egyetlen megoldás. Tehát tudják, a jelenlegi propaganda szerint nem az a lényeg, hogy ujjongjunk, hogy a globális kapitalizmus mennyire kiváló megoldás, mert mindenki számára nyilvánvaló, hogy nem az. Mindenki tudja ezt. Mindenki tudja, hogy a szörnyűséges egyenlőtlenség nem lehet megoldás az emberiség sorsszerűsége számára – mindenki tudja ezt. De az ellenérv a következő: „Ok, nem a legjobb, de az egyetlen valódi megoldás”. Így tehát állításom szerint a mi korunk meghatározása az lehetne, hogy egy próbálkozás arra, hogy világléptékben mérve erőltessék az emberiségre azt az elköteleződést, hogy az emberiség történelmének kifutására mindössze egyetlen lehetőség létezik, ráadásul anélkül, hogy azt mondanák, hogy ez a lehetőség kiváló, hogy egy nagyon jó út, hanem mindössze azt mondjuk, hogy ez az egyetlen lehetséges út.

Ezt a pillanatot tehát meghatározhatjuk úgy, mint a liberalizmus primitív elköteleződésének pillanata, amikor dominánssá válik azáltal, hogy a magántulajdon és a szabadpiac lesznek az emberi sorsszerűség egyedüli mércéi. Ez pedig egyúttal egy emberi szubjektum, mint olyan, meghatározása is. Mi egy emberi szubjektum ebben a vízióban? Az emberi szubjektum egy koldus, egy fogyasztó, egy birtokos, vagy egyáltalán semmi. Ez a precíz meghatározása mindannak, ami a mai viszonyok között egy emberi szubjektum lehet. Így tehát ez az általános világnézet, az általános probléma és a mai világ általános törvényszerűsége, és törvénye[2] is.

Nos, tehát, mik mindennek a politikai következményei a politikai gyakorlat terén? Mik lehetnek a következményei ennek a domináns világképnek egy olyan világban, amelyben csakis egyetlen megoldás és ilyen megoldás létezik? Minden kormánynak el kell ismernie, hogy ez a helyzet áll fenn, a mai világban nem lehetünk egy kormány irányításánál anélkül, hogy elismernénk a lehetőségeink ilyesfajta szegényességét. Nincs olyan kormány a földön, amely mást állítana. Miért? Miért van az, hogy végérvényben ha megnézzük a „szocialista” francia kormányt, vagy a kínai kommunista párt diktatúráját vagy akár az Egyesült Államok kormányát, vagy akár Japán vagy India kormányait, mindenki ugyanazt mondja: a globális kapitalizmus az emberi lények sajátságos létezési módja. Véleményem szerint manapság minden állami szintű politikai döntés attól a politikai szörnyetegtől függ, amely a globális kapitalizmus és ennek egyenlőtlenségei. Sok értelemben elmondható, hogy manapság egy kormány nem szabad, mint olyan. Egyáltalán nem szabad. Egy globális meghatározottságon belül kell működnie, és el kell ismernie, hogy bármit is tesz, az ettől a globális meghatározottságtól függ. A szörnyeteg pedig egyre inkább és inkább egy szörnyeteg. Szükséges tisztán látni az egyenlőtlenségek terén. Először is szemünk előtt lebeg a tőkekoncentráció jelensége: ez valami elképesztő mérteket ölt manapság. Tudatában kell lennünk, hogy manapság 264 ember tartja birtokában egy 3 milliárdosra tehető tömeg életét, mint olyat. Sokkal kifejezettebben történik ez manapság, mint történt a monarchiák korában és így tovább. Az egyenlőtlenség ma sokkal fontosabb, mint az emberi lények történelmének bármelyik korábbi szakaszában. Így tehát az a történelmi szörnyszülött, amely vélhetően ma az emberiség létezésének sajátságos módusza is, egyre több és több egyenlőtlenség dinamikájában találja magát, ahelyett, hogy egyre fokozottabb és fokozottabb szabadságra emancipálná őket.

Az állam álláspontja pedig mindenhol ugyanaz manapság. Elfogadott törvény a francia kormány, a kínai kommunista párt, Putin őfelsége által Oroszországban, az Iszlám Állam által Szíriában és természetesen az Egyesült Államok elnökének is törvénye. Tehát fokozatosan, és ez Trump megválasztásának legfontosabb következménye, az egész politikai oligarchia, a teljes politikai osztály, egy homogén csoporttá válik az egész világ léptékét tekintve. Egy embercsoport, amely merő absztrakciók szintjén különül el csupán: demokraták és republikánusok, szocialisták és liberálisok, baloldal és jobboldal és így tovább. Minden ilyesfajta elkülönítés manapság merő absztrakció és nem valós mivel mindezek egyazon gazdasági és politikai háttérbe olvadnak bele. Ez a mai nyugati politikai oligarchia egyre inkább elveszti az irányítást a kapitalizmus gépezete felett – ez a puszta valóság. Kríziseken, hamis megoldásokon keresztül minden klasszikus kormányzat nagy léptékben gerjeszt frusztrációt, érthetetlenséget, haragot és homályos lázadási formákat a kormányozottai között. Mindez azzal a sajátságos úttal szemben, amit ma a politikai osztály minden egyes tagja felkínál, némi különbséggel, de alig észlelhető különbséggel. A politika gyakorlat manapság az alig észlelhető különbségek gyakorlása ugyanabban a globális életvilágban. Ez azonban számos hatást gyakorol az emberekre általában: dezorientáció, az életvezetés és életirány teljes hiánya, semmiféle stratégiai világkép önnön sorsszerűségüket tekintve, és így egy ilyen helyzetben az emberiség nagyrésze a megoldást a hamis újdonságok, irracionális világképek és a halott hagyományokhoz[3] való visszatérések balladai homályában véli felfedezni. Mondhatjuk tehát, hogy ez a politikai oligarchia szeme láttára jelenik meg az aktivista egy új formája, az erőszakos és vulgáris demagógia támogatói, ezek az alakok pedig sokkal inkább tűnnek fel a gengszterek és maffiózók udvarában, mint a képzett politikusokéban. A választás tehát az lett, hogy vagy a gengszterek és maffiózóknak van az emberiség sorsszerűsége kiszolgáltatva, vagy a képzett politikusok oligarchiájának. A törvényerejű döntés pedig a politikai vulgaritás új formája lett és a politikai ajánlattétel valamiféle ijesztően erőszakos szubjektivitása.

Bizonyos értelemben ez az új politikai figura – Trump, de sokan mások is – a harmincas évek fasiszta figurájához állnak közel. Van valami hasonló bennük. De először is a maiak nem rendelkeznek egy olyan erős ellenzékkel, mint a harmincas évek fasisztái, amelyek az akkori kommunista pártok voltak. Ez a mai egyfajta demokratikus fasizmus – egy paradox felállítás. Egy demokratikus fasizmus, vagyis: a demokratikus mezőn belül helyezkednek el, a demokratikus apparátuson belül, de egy nagyon különböző zenére járják a táncot. Ez nem egyedül Donald Trump-ra érvényes: rasszista, macsó, erőszakos, továbbá, ami szintén fasiszta jellemző: teljese mértékben figyelmen kívül hagyja a logika és ráció még legalapvetőbb tételeit is, mert az a diskurzus, demokratikus fasizmus beszédmódja pontosan a nyelv egy áthelyezése, pontosan annak lehetősége, hogy bármit kimondhassunk és még az ellenkezőjét is egyazon időben – semmi probléma nincs, a nyelv nem a magyarázat nyelve, hanem a hatáskeltés nyelve: egy affektív nyelv, amely hamis, de hasznos egységet teremt. Ez a helyzet Donald Trumppal, de őt megelőzően ez volt a helyzet Olaszországban Berlusconival. Talán Berlusconi volt ez a fajta demokratikus fasizmus első igazán prominens figurája, ugyanezekkel a jellemzőkkel: vulgaritás, patologikus viszony a női nemmel, és annak a lehetősége, hogy elmondjon és megtegyen sok mindent, amit az emberiség többsége nem mondhat és tehet nyilvánosan. De ugyanez a helyzet manapság Orbánnal Magyarországon, vagy volt annak idején Sarkozyvel otthon Franciaországban. Fokról fokra ez a helyzet Indiában, a Fülöp szigeteken, Lengyelországban és Törökországban. Teljesen mértékben globális folyamatról van szó: egy új politikai meghatározottság megjelenéséről, amely teljes mértékben a demokratikus konstelláción belül tűnik fel, azonban egyúttal teljes mértékben kívül is áll rajta. Úgy gondolom nevezhetjük őket fasisztáknak – ne feledjük, hogy a harmincas években is ez volt a felállás: Hitler választások következményeként került hatalomra. Tehát fasisztáknak nevezem ezeket az alakokat, akik a demokratikus játékmezőn belül vannak, de egyúttal rajta kívül is: belül, hogy végre kívül lehessenek rajta. Szóval ez egy újdonság, de egy olyan újdonság, amely a világ mai általános alakjába ízig-vérig beleíródott, mert nagyon sok ember számára ez nem megoldás, de egy új formája annak, hogy a demokrácián belül létezzenek, amelyben a politika oligarchia oldalán semmi új nem létezik. Valójában, részleteiben nézve, semmi új nincs benne, mivel nem mondhatjuk, hogy macsó, erőszakos rasszistának lenni új dolog volna – nagyon is régi dolgok ezek. De a mai klasszikus oligarchia tekintetében ezek a régi dolgok az újdonság csillogó mázával tűnnek fel. Trump tehát abban a pozícióban van, hogy azt mondhatja, hogy a „Trump” nevű újdonság az igazi újdonság, egy olyan pillanatban, amikor azok a dolgok, amiket mond voltaképp roppant primitívek és ódivatúak. Következésképpen tehát egyszerre vagyunk egy olyan korban is, amikor valami roppant régihez való homályos visszatérés valami kifejezetten újként tűnhet fel. Az új a régiben való ilyesfajta visszafordulása szintén egy fontos jellemzője a mai újfasizmusnak.

Ez írja le, véleményem szerint, jelenlegi helyzetünket a politikai szintjén. Feltételeink fatális dialektikájának vagyunk rabjai.

Először is a mai kapitalizmus brutalitása és vak erőszakossága. Rendben, a nyugati világban nem látjuk teljesen ezt a brutális és vak erőszakosságot, de ha Afrikában teszünk néhány kósza körbetekintést, vagy akár a Közel Keleten, észrevehetjük, sőt, még Ázsia adott részein is. Így tehát ez egy feltétel, egy alapvető feltétele mai világunknak. Ez a kapitalizmus önmaga lényegéhez való visszatérése, ami nem több, mint vad, barbár küzdelem, mindenki megvadult és tébolyul harca mindenki más ellen a dominancia megszerzéséért. Ez az első feltétel: teljes brutalitás és vérerőszak a mai kapitalizmus vadságának nevében.

Második feltétel: a klasszikus politikai oligarchia erodációja. A klasszikus politikai pártok – Demokraták, Republikánusok, „Szocialisták” – egyfajta újfasizmusba simulnak át szépen lassan. Nem ismerjük ennek a fajta tüneménynek a jövőjét pontosan: mi Trump jövője? Bizonyos értelemben valóban nem tudjuk és talán maga Trump sem ismeri saját sorsát. Azon a bizonyos éjszakán ez látszott egyértelműen. Van a hatalom előtti Trump és a hatalom utáni Trump, aki utóbbi bizonyos értelemben fél és nem teljesen elégedett, mert most már nem mondhat bármit szabadon, ami épp átszalad a fején. A szabadon való beszélés pedig Trump egyetlen potenciája, de most, a kormánnyal, az adminisztrációval, a hadsereggel, a gazdasággal, a bankokkal és így tovább, ez egy teljesen más történet. Így az a bizonyos éjszakán láttuk Trumpot egyik játéktérből átmenni a másikba, egyik színházból a másikba, és a másodikban már nem annyira jó, mint korábban. Mindazonáltal még nem tudjuk, hogy mire lehet képes egy ilyen alak az Egyesült Államok elnökeként. Mindazonáltal tökéletes szimbóluma a régi politikai oligarchia felbomlásának és az újfasizmus figurájának a megszületésének egy olyan jövőbe, amelyet nem ismerünk, de úgy gondolom, hogy mondhatjuk, hogy nem egy túl lenyűgöző jövőkép.

Harmadik feltétel: az általános közzavar, egy homályos rendhiány érzete sokak véleményében, és legelőször is a legszegényebb társadalmi osztályokéban, a provinciális államok szegényei körében, sok ország parasztrétegei között, munkanélküli munkások esetében és így tovább. Azon osztályok körében, amelyeket a modern kapitalizmus brutalitása lassacskán a semmivel tesz egyenlővé, akiknek nincs megélhetésük, munka nélkül stagnálnak, pénz nélkül tengődnek, életirány nélkül, egzisztenciális kilátások hiányában. Ez a harmadik roppant fontos feltétele a mai világnak. Az irányelv, a stabilitás hiánya, annak érzete, hogy világukat, mint olyat porig rombolják anélkül, hogy egy másikat építenének a helyébe. A semmisségig való rombolás.

Végül a negyedik és egyben utolsó feltétel egy stratégiailag más lehetőség komplett hiánya, abszolút hiánya.  Létezik többféle politikai tapasztalat – nem állítom, hogy nem létezik semmi ezen a téren. Tudunk új tüntetésekről, új helyszínfoglalásokról, új mobilizációkról, újfajta ökológiai elköteleződésekről. Nem a bármiféle protestálás lehetősége hiányzik – nem ezt állítom. De egy másik stratégiai út hiánya, értem ezt úgy, hogy valami, ami egyenrangú lenne azzal az ideológiával, hogy csakis és kizárólag a kortárs kapitalizmus az egyetlen lehetőség az emberiség sorsszerűsége számára. Egy másik lehetséges út affirmációjára való hajlandóság gyengeségéről beszélek. Tovább pedig főként annak hiányáról, amit az Idea szóval, egy fenséges Idea fogalmával jelölnék. Egy olyan fenséges Idea, amelynek égisze alatt egyesíthető globálisan és stratégiailag az ellenállás és feltalálás minden egyes  formája. Egy Idea, amely egyfajta mediáció az egyéni szubjektum és a kollektív történelmi és politikai feladat között. Ez a mediáció egy lehetséges cselekvési forma nagyon különböző szubjektivitások között, de egyazon Idea égisze alatt.

Ez a négy pont – ismételjük el: a globális kapitalizmus általános és stratégiai dominanciája, a klasszikus politikai oligarchia széthullása, a tömegek zavarodottsága és frusztráltsága és egy stratégiailag más lehetőség hiánya – a mai krízis fő okozói meglátásom szerint. A jelenkori világ meghatározása lehetne az, hogy a korábbi fázis pusztán gazdasági krízise mellé beállt egy nagyon hangsúlyos szubjektivációs krízis is, mivel az emberek számára saját kollektív sorsszerűségük egyre kevésbé és kevésbé tiszta.

Ezek után pedig a kérdés még mindig az, hogy egy ilyen esetben mi a teendő? Lenin kérdése ez. Úgy gondolom, hogy ami az elnökségi választást illeti, Trump megválasztását illeti, be kell látnunk, hogy Trump sikerének oka az a valódi ellentmondás, az egyetlen mai valódi ellentmondás, a legfontosabb ellentmondás, hogy ellentmondás nem lehet ugyanaz a világ két formája között. A globalizált kapitalizmus, az imperialista háborúk és az emberek önnön sorsszerűségét illető bizonytalanságának a világa ez. Tudom, hogy Hillary Clinton és Donald Trump nagyon különbözőek – nem mondom, hogy azonosítanunk kellene Clintont és Trumpot, de a lényeges különbség... ugyanabban a világban van. Van egy különbözeti szint, a különbség az újfasizmus és a régi politikai oligarchia között és minden politikai oligarchia jobb, mint az új vagy bármilyen fasizmus, szóval értem miért reménykedett mindenki Hillary győzelmében, de akkor sem szabad elfelednünk, hogy a különbség ugyanabban a világban van kettejük között. Nem a világ két stratégiailag annyira különböző víziója ez. Trump győzelme pedig pontosan azért volt lehetséges, mert a világ valódi ellentmondásosságát nem lehet kifejezni, szimbolizálni a Hillary Clinton és Donald Trump ellenségeskedésében, mert Hillary Clinton és Donald Trump ugyanannak a világnak a részei – nagyon különböznek, de ugyanabban a világban különböznek nagyon. Így pedig a kampányra való mindenféle készülődés közepette, az előválasztások alatt a valódi ellentmondás igazából Donald Trump és Bernie Sanders között feszült. Ez volt a helyzet igazi ellentmondása. Azt gondolunk ezen ellentmondás két oldaláról, amit akarunk. Mondhatjuk, hogy Trump valamiféle túlzás az újfasizmus oldalán és mondhatjuk, hogy Bernie Sanders hasonló a szocializmus oldalán, végre, akit azonban arra kényszerítenek, hogy Clinton oldalára álljon és így tovább, de arra gondolok, hogy a szimbolizáció szintjén, amely roppant fontos, azonban a valódi ellentmondás mégis Trump és Sanders között feszült. Ez azért lehetséges, mert Bernie Sanders, az, amit ő ajánlott, azok az említett és mai világon túlmenően helyezkednek el. Ilyesminek halvány lila nyoma sincs Hillary programjában. Így pedig ismét a dialektika tanulságával találjuk szembe magunkat, ami önmagában az ellentmondások teóriája. A Trump és Clinton között feszülő egy relatív ellentmondás volt, nem egy abszolút, vagyis: egy olyan ellentmondás, amely azonos paraméterek között helyezkedik el, a világ egyazon felépítésében. Azonban a Trump és Sanders közötti ellentmondás egy abszolút ellentmondás, egy valódi ellentmondás csiráit rejtette magában, vagyis egy ellentmondás, amely a mai világ és az azt meghaladó új világ között feszült. Ebben az értelemben Trump a reakciós és homályos tömegszubjektivitás talaján tűnt fel, a világ, mint olyanon belül, Sanders azonban a racionális, aktív és tiszta tömegszubjektivitás terméke, amely a jelenlegi világon paraméterein túlmutat, még valami olyanban is, ami nem volt teljesen tiszta – nem teljesen tiszta, mert a jelenlegi világon, mint olyanon, túlmutató.

Így a jelenlegi választás eredménye egy konzervatív választás, színtisztán konzervatív, mert egy hamis ellentmondás eredménye, egy olyan ellentmondásé, amely igazából nem teljesen ellentmondás és amely az egész választási procedúrán keresztül a jelenlegi krízisrendszer folytatása, a fent felsorolt négy feltételből származó krízis folytatása. Ma, Trump ellenében nem kívánhatjuk Clintont, vagy bárki hasonló alakot. Egy visszatérést kell létrehoznunk, ha lehet, egy igazi ellentmondáshoz, ez minden ilyen hasonlóan szörnyű esemény tanúlsága. Ez azt jelenti, hogy egy olyan politikai gyakorlat lehetőségét kell felvetnünk, amely túlmutat a jelenlegi világ konfigurációján, még akkor is, ha az elején nem teljesen tiszta a végkimenetele. Amikor belekezdünk valamiben, sosincs birtokunkban az illető bármi teljes végkimenetele. De el kell kezdenünk, ez a lényeg. Trump után egyszerűen szükséges elkezdenünk. Nem csupán az ellenállásról, a visszafordításról van itt szó, hanem el kell kezdenünk valamit, ami egy valódi ellentmondáshoz való visszatérés lehetősége lehet idővel, egy valódi választási lehetőségé, egy valódi döntésé az emberek számára önnön sorsszerűségüket illetően. Ujjá kell építenünk azt az Ideát, hogy a jelenkori kapitalizmus szörnyűséges egyenlőségeivel szemben, a régi politikai osztály új gengszertereivel szemben, Trumppal szemben, ismét lehetséges egy olyan politikai mező létrehozása, amely legalább két stratégiai pozíciót tesz lehetővé, mindössze egy helyett. Egy olyasfajta Idea visszatérés, amely meghatározta az egész tizenkilencedik századot és még a huszadik elejét is. Arra van szükség, ha használhatok ennyire filozofikus meghatározást, hogy túl kell lépnünk az Egyen a Kettő irányába. Nem egy orientáció, hanem kettő. Egy új visszatérést hozni létre egy új alapvető döntéslehetőség által, ami az új politika leglényege lenne. Annál is inkább, hogy ha mindössze egy haladási lehetőség van, a politika, mint olyan szűnik meg lassacskán, Trump pedig pontosan ennek a szimptomatikus jele, mert mi is Trump politikája? Senki sem tudja. Sokkal inkább hasonlít egy tüneményre, mintsem egy politikai programra. Így tehát a valódi politikához való visszatérés záloga a valódi döntési lehetőséghez való visszatérés, ami messze nem merül ki a szavazásnak nevezett bohóckodásban. Így tehát, a filozófiai általánosítások szintjén az Egyen túlmenő Kettő valódi visszatéréséről volna szó, és van néhány név, amivel illethetnénk ezt a visszatérést.

Amint tudják, az én meglátásom szerint ez a „Kommunizmus” mára már a végletekig korrumpált szava, tudják véres bukások és ilyenek által. A név mindössze egy név, így adhatunk más nevet is neki, ez nem akadály. Azonban van valami felettébb érdekes ennek a régi és korrumpált szónak a kezdeti értelmében. Ez az értelem pedig négy különféle pontból áll, négy elvből és ezek a fajta elvek lehetővé tehetik egy új politikai mező létrehozását, amelyben legalább kétféle orientáció fér megy egymás mellett.

Az első elv az, hogy a társadalmi szerveződés nem szükségszerűen a magántulajdonban és a szörnyűséges egyenlőtlenségekben rejtőzik. Ez egyáltalán és távolról sem szükségszerű. Ennek tudatosítása abszolút központi jellegű. Tudunk limitált tapasztalatokat szervezni és felhozni annak demonstrálására, hogy ez nem szükségszerű, hogy tiszta legyen, hogy a magántulajdon és a szörnyűséges egyenlőtlenség nem egyedül az emberiség mint olyan megteremtője. Ez az első elv.

A második pont az, hogy a munkásoknak, mint olyanoknak, nem szükségszerűen kell olyan nemes munkaformák, mint az intelligencia-termelés, vagy irányítás, vagy kormányzat és a másik oldalon a fizikai munkaformák és a közönséges létezés között szétszakadniuk. A címke specializáltsága nem egy örökérvényű törvény, különösen a szellemi és a fizikai munka megítélésének különbségét kell minden erővel megszűntetni. Ez a második elv.

A harmadik elv az, hogy teljesen szükségtelen az embertömegek nemzeti, rasszi, vallásos, és szexuális megkülönböztetése. Az egyenlőségnek mindenféle különbség felett kell léteznie, mivel a különbség ellentéte az egyenlőségnek. Az egyenlőségnek magának a különbségnek a dialektikájává kell válnia és kategorikusan el kell utasítanunk azt a nézetet, amely szerint a különbségek nevében lehetetlen az egyenlőség. Ez még csak távolról sem természettörvény.

Végül a negyedik és egyben utolsó tétel kimondja, hogy az állam léte, mint egy elkülönül és körülbástyázott hatalmi forma, egyáltalán nem szükségszerű.

Ezt a négy pontot a következőképpen lehet összefoglalni: kollektivizmus a magántulajdon ellen, polimorf munkás a szakosodással szemben, konkrét univerzalizmus az identitás ellen és szabad és tetszőleges társulás az állami merevség ellen. Ez egy elvcsokor és nem politikai program. De ezzel az elvegyüttessel meg tudunk ítélni minden politikai programot, döntést, pártot, ideát, ezen négy elv szemszögéből. Vegyünk egy példát: ez a döntés a négy felsorolt elv iránya szerint létezik, avagy sem? Ez a négy elv a döntés protokollja minden lehetséges idea, döntés és ajánlat tekintetében. Ha egy döntés, felvetés egyezik a négy elvvel, jónak minősítjük, ami után megnézhetjük, hogy lehetséges kivitelezni, avagy sem. Ha nyíltan ellentmond ezeknek az elveknek, akkor rossz idea, rossz elv, rossz irány. Így tehát rendelkezünk egy döntéselvvel a politikai mezőben, amely egy új stratégiai tervezet megépítésének alapja. Ez bizonyos értelemben annak lehetősége, hogy rendelkezzünk egy rálátással, hogy mit is foglal magába ez az új stratégiai projekt, az emberiség új stratégiai iránya, mint olyan.

Bernie Sanders egy hasonló új politikai csoportot szándékszik kiépíteni az „Mi Forradalmunk” név alatt. Trump sikere egy ilyen lehetőségnek kell, hogy megnyissa a kapukat. Egyelőre bízhatunk benne, idővel majd biztosabban el tudjuk dönteni, hogy túl képes-e majd lépni a jelenlegi világ határain, vagyis, hogy egy olyan felvetés-e, amely megfelel a fent négy elvnek. Van, amit tennünk ennek érdekében azonban és tennünk is kell, mert ha semmit sem teszünk, akkor csakis a rajongás, az ajnározás ostobaságában tobzódunk, amit Trump sikere okán lévő depressziónk tüzel fel újból és újból. A mi forradalmunk – miért is ne – az ők reakciósságukkal szemben, a mi forradalmunk, ez egy jó ötlet. Én mindenesetre támogatom.

[1] FM: Erről ld bővebben: Alain Badiou: A század (2013). Budapest: Typotex

[2] FM: itt a “law” fogalom kettős értelme miatt volt szükséges mindkét fordítást használnom.

[3] FM: idézzük fel Marx kiváló tanácsát: “Miért halad így a történelem? Hogy az emberiség derűsen váljék meg a múltjától!”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X


popup