• 2017. október 17., kedd
    Hedvig
  • 20°
    Kolozsvár
    • 21°
      Csíkszereda
    • 21°
      Székelyudvarhely
    • 21°
      Gyergyószentmiklós
    • 21°
      Székelykeresztúr
    • 23°
      Kovászna
    • 23°
      Kézdivásárhely
    • 21°
      Barót
    • 22°
      Sepsiszentgyörgy
    • 25°
      Arad
    • 21°
      Gyulafehérvár
    • 23°
      Nagyvárad
    • 19°
      Beszterce
    • 21°
      Déva
    • 23°
      Nagybánya
    • 20°
      Marosvásárhely
    • 21°
      Zilah
    • 23°
      Szatmár
    • 21°
      Nagyszeben
    • 25°
      Temesvár
    • 22°
      Brassó
    • 26°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.5802 LEI
    • 1 USD = 3.8939 LEI
    • 1 GBP = 5.1608 LEI
    • 100 HUF = 1.4882 LEI

Merre tovább a kapitalizmus után? – interjú Erik Olin Wright szociológussal


-A A+



A kapitalizmus meghaladásának lehetőségeiről, a feltétel nélküli alapjövedelem előnyeiről és hátrányairól, a fogyasztáshoz való viszonyunkról adott interjút a Maszolnak Erik Olin Wright szociológus, az Amerikai Szociológiai Társaság korábbi elnöke.

A Jacobin magazinban négy történeti antikapitalista stratégiát különböztet meg. Az egyik makropolitikai stratégia a rendszer összezúzásárára irányul, a másik annak a megszelídítésére, míg a mikroszociálisak közül az első a kapitalizmusból való kiszabadulást, a második a kapitalizmus erodálását célozza meg. Ön szerint az utóbbi – kéz a kézben a megszelídítéssel – jelent kiutat. Milyen jó példákat látni erre? Szolgálhatja az alternatívák erősödését ugyanakkor Bernie Sanders, Jeremy Corbyn, a Sziriza vagy a Podemos népszerűsége?

Az általam szabályrendszerbe foglalt koherens antikapitalista stratégiák problémája: lehetséges-e egy politikai stratégia, ami a kapitalizmuson túl vihet minket egy elérhető, emancipatórikus alternatívához, miközben a jelen világban is az emberek életének javításáért küzd? A baloldalon levő minden társadalmi erő vágya, hogy a hétköznapi emberek életét jobbá tegye, de az nem általános jelenség, hogy határozottan rámutassanak egy kapitalizmuson túli röppálya stratégiájára. Amellett érvelek, hogy nem valószínű egy törés a tradicionális forradalmi teóriák mentén, de ugyanakkor elégtelen a hagyományos szociáldemokrata elképzelés is az államközpontú, felülről lefelé irányuló stratégiákról, amelyek a kapitalizmus kárait semlegesítik. Éppen ezért olyan stratégiát szorgalmazok, amely az államközpontú behatást szorgalmazza a társadalmi mozgalmak és közösségek alulról jövő kezdeményezéseivel együttműködve. A terv egy olyan politikai harc, ami a kapitalizmus játékszabályait változtatja meg annyira, hogy a jelen gazdasági logikán belül teret kapjanak a kapitalista viszonyok alternatívái is, amelyeket a civil társadalom kezdeményezései töltenek meg tartalommal.

Bernie Sanders amerikai elnökjelölt-aspiráns ebben az értelemben bizonyosan nem antikapitalista. Ő kifejezetten a kapitalizmus megszelidítése mellett áll ki – a lehető legtöbb kárt semlegesítené –, de nem akar túllépni a rendszeren. A brit Jeremy Corbyn esetében érzékelhetőbb az antikapitalizmus, de azt gondolom, hogy a stratégiai víziója inkább az államközpontú törés hagyományos marxista gondolatával van egy vonalban. A brit Munkáspártban nem látok sok jelt arra, hogy felkarolnák a közösségalapú, alulról jövő kezdeményezéseket alternatív gazdasági intézmények kiépítésére olyan progresszív szociáldemokrata megközelítésekkel, amelyeket korábban említettem.

A baloldali pártok, a Sziriza és a Podemos nyilatkozatairól nem tudok eleget ahhoz, hogy átlássam, melyikük dolgozik az általam felvázoltakhoz hasonló új stratégiai lehetőségeken. De mivel ezek a mozgalmak maguk is társadalmi mozgalmakhoz kapcsolódnak, amelyek nemkapitalista gazdasági tevékenységeket támogattak a gazdasági válságra válaszolva, feltételezem, hogy a két párt számos tagja szimpatizál azokkal az érvekkel, amelyeket megfogalmaztam.

A Robin Hahnel közgazdásszal közösen írt Alternatives to Capitalism: Proposals for a Democratic Economy (A kapitalizmus alternatívái: javaslatok egy demokratikus gazdasághoz) című könyvben szerzőtársa egyfajta tervezett fogyasztást ír le, amely meglehetősen távol esik a mai fogyasztói társadalomtól. Mit gondol a konzumerizmus szerepéről a kapitalizmus fenntartásában, hogyan kezelendő, ha egy posztkapitalista társadalom elérése a cél?

A konzumerizmusra gondolhatunk mint ideológiára és mint konkrét gazdasági gyakorlatok készletére. Mint ideológia, a konzumerizmus az egyik leghangsúlyosabb érv a kapitalizmus mellett. Bármit is mondjunk a kapitalizmusról, nehéz volna tagadni, hogy fogyasztásra célzott, innovatív dolgok széles tárházát állította elő és állítja elő továbbra is. Ha valaki szerint a „jó élet” jelentősen függ a fogyasztó választási lehetőségeitől és újdonságoktól, akkor legjobb pillanataiban jó munkát végez a kapitalizmus.

Mint konkrét gazdasági gyakorlatok készlete, a fogyasztás központi jelentőséggel bír a kapitalista piac dinamikájában, ami folyamatosan növekvő fogyasztói igényeket követel meg ahhoz, hogy a befektetési körforgást mozgásban tartsa. A történet ismerős: a kapitalisták a profitért fektetnek be, a profitért árusítaniuk kell, ahhoz, hogy valamit eladjanak, vásárlókra van szükség, a vásárláshoz pedig bevételre és vágyra stb. A körforgást a fogyasztás hajtja, így a fogyasztás szerves része az egészséges kapitalista gazdaságnak.

A fogyasztás mindkét megközelítésében jól láthatóan fontos a kapitalizmus számára. Az is tiszta ugyanakkor, hogy a fogyasztás az egyik olyan folyamat, ami leginkább árt a környezetnek. Egy fenntartható környezet nem fér össze a konzumerizmus globális elterjedésével, amit emellett a kapitalizmus erősödése követ. Ez azt jelenti, hogy a konzumerizmussal szembeni fellépés nem csupán a kapitalizmussal való szembenállás része, hanem a környezetvédelemé is.

A konzumerizmus elleni harc azonban nem könnyű feladat a ma jelenlévő fogyasztási lehetőségek csábító vonzereje miatt. A legtöbb hű környezetvédő kedveli az okostelefonját, és sokan nehéznek tartják – ha megengedhetik maguknak –, hogy ellenálljanak az újonnan elérhető modelleknek. Kevés esélye van az fogyasztásellenességnek, ha a technológiaellenességgel asszociáljuk.

Nincsenek sajátos elképzeléseim arról, hogy miként változtathatók meg a fogyasztói életstílusok. De akárhogyan is működik ez a folyamat, a következőket magába kell foglalnia: megváltoztatni a normát, miszerint az életszínvonal a fogyasztás mennyiségétől függ és nem az életünk minőségétől; átvinni a fókuszt a dolgok fogyasztásáról az aktivitások fogyasztására, olyan közpolitikákkal, amelyek kiszélesítik a jó minőségű tevékenységek elérhetőségét; elmozdítani a fogyasztást a magánfogyasztásról a közjavak irányába. Ha ezeket elérnénk, direkt módon jelentenének kihívást a kapitalizmus újratermelésével szemben, egyrészt mert a kulturális változások aláásnák a kapitalizmus melletti érveket, másrészt mert a gazdasági tevékenységek változása aláásná a piaci keresletet a kapitalizmus termékei iránt. A fogyasztásellenesség ezért kell felkarolja a kapitalizmussal való szembenállást, amennyiben koherens politikai és kulturális projekt akar lenni.

Szószólója a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetésének, amelyet számos baloldali párt és mozgalom is felkarol. Túl azon, hogy ez anyagi biztonságot nyújtana a jelenleg létminimum alatt élő tömegeknek, milyen mélyebb – negatív és pozitív – hatásai lehetnek?

A feltétel nélküli alapjövedelem egy javaslat, amely értelmében egy állam minden törvényesen ott élő lakosa havi jövedelmet kapna, amely elégséges egy kulturálisan elfogadható, sallangmentes életszínvonalhoz. Ehhez pedig nem szükségesek feltételek, munkaelvárások, az érdemre vonatkozó morális vizsgálatok. Mindenki hozzáfér az alapjövedelemhez, legyen szó gazdag vagy szegény emberről. Ehhez persze adóemelésre van szükség, így sokan több plusz adót fizetnének, mint amennyi alapjövedelmet, de ez utóbbit továbbra is megkapnák.

Az alapjövedelemmel szembeni egyik fenntartás, hogy egészen egyszerűen nem életképes: vagy olyan magas volna az adómérték, hogy fenntarthatatlanná válna a rendszer, vagy túl sok ember döntene úgy, hogy kizárólag ebből a jövedelemből él meg, így aztán nem termelődne elég bevétel ahhoz a gazdasághoz, ami mindezt fenntartaná. Ha a legtöbb ember kilép a munkaerőpiacról, mert egy minimális életszínvonalat választ ehelyett, a rendszer összedől.

Miközben nem lehetséges, hogy végleges megoldást találjunk a felvetett aggályokra, van némi ráció abban, hogy egy ésszerű feltétel nélküli alapjövedelmet gazdaságilag megvalósíthatónak tartsunk. A legtöbb ember az alapigények kielégítésének szintje fölött akar élni, kutatások pedig azt mutatják ki, hogy a rendszer fenntartásához szükséges adóemelés nem volna különösen magas. Feltételezzük tehát, hogy gazdasági értelemben életképes volna a rendszer. Melyek volnának az előnyei?

A leggyakoribb érv az, hogy egyszer és mindenkorra eltörölné a szegénységet. Ahogyan a legtöbb fejlett kapitalista országban mindenki számára elérhető az egészségügyi ellátás és az oktatás, a feltétel nélküli alapjövedelem a szegénységi küszöb fölé emelést biztosítaná. Egy másik gyakori érv, hogy az alapjövedelem univerzalizálja a személyes szabadságot. A szabadság részben az a lehetőség, hogy nemet mondhassunk. Az alapjövedelem mindenki számára– és nemcsak a módos családoknak – megadja a lehetőséget, hogy nemet mondhasson a munkaerőpiacon. Az alapjövedelem hiányában a legtöbb embernek munkát kell keresnie a létfenntartás miatt, ennek eredményeképpen lényegében jelen van egy kényszerítő erő, amit az általam is javasolt rendszer eltörölne. A szabadság ugyanakkor nem csupán a másokkal szembeni kényszertől való szabadulást jelenti. A valós szabadság az a képesség, hogy saját életünk tervei mentén cselekedhessünk. A feltétel nélküli alapjövedelem azt a szabadságot teremti meg, hogy a népességen belül egyenlőbben cselekedhessünk.

Egy harmadik érv is van a feltétel nélküli alapjövedelem mellett, ami a jólét és személyi szabadság kérdésén túlmutat. Az alapjövedelem a kapitalista gazdasági ágazattól függetlenedő források egyenletes áramlásának egy lehetőségét adja meg, potenciálisan a társadalmi, a szolidárisra épülő, a kooperatív ágazatokba csatornázva azokat. Vegyük figyelembe például a munkásszövetkezeteket, azokat a vállalkozásokat, amelyeket a dolgozók birtokolnak és irányítanak. Ezek a vállalkozások sokkal életképesebbek volnának, ha tagjaik az alapigényeiket egy a cég piaci sikereitől független bevételből fedezhetnék. Az alapjövedelem éppen ezt kivitelezhetné. Emellett megkönnyítené a bankkölcsönök felvételét, hiszen kevésbé volna kockázatos igényelni ezeket. Az alapjövedelem ebben az értelemben egy olyan mechanizmus, amely a társadalmi többletet tőkefelhalmozásból társadalmi felhalmozássá alakítja. Ez tehát egy kulcsfontosságú reform a kapitalizmuson belül, amely kibővíti egy demokratikus, egyenlőségre törekvő alternatíva lehetőségeit.

Számos szociológus úgy véli, hogy végleg le lehet számolni az az osztályelméletekkel, Ön azonban – az Approaches to Class Analysis (Az osztályelemzés megközelítései) című tanulmánykötetben például – ezek relevanciája mellett foglal állást. Melyek azok a legfőbb érvek, amik miatt ez az álláspontja?

Sokféleképpen használjuk az „osztály” szót. A kortárs amerikai diskurzusban a „hanyatló középosztály” vagy a „középosztály adócsökkentése” például egyszerűen a gazdaság mainstreamére utal – sem a nagyon gazdagokra, sem a nagyon szegényekre. Ez megegyezik azzal, amit az osztály fokozatos koncepciójának nevezhetnénk, amelyben az osztályok egy létra fokai, ezért mindig más osztályok „fölött” vagy „alatt” vannak. Az osztályok elnevezései ezt a kizárólag kvantitatív értelmezést tükrözik: felsőosztály, felső középosztály, középosztály, alsó középosztály, alsóosztály, létminimum alatti osztály (angolul: underclass – a szerk). Ezt a nagyon laza, fokozatos koncepciót időnként a szociológusok is alkalmazzák, de a szociológiai osztályelemzés az osztályokat egymással kapcsolatban álló fogalmakként használja. Ebben az értelemben az osztályok nem csupán egymáshoz viszonyíttatnak, hanem egymással társadalmi viszonyban állóként is. Az osztályok nem önkényes részek egy folytonosságban, lentről felfelé, elnevezéseiket az őket összefogó társadalmi viszonyokból kapják. A kapitalizmus osztálystruktúrájában a probléma nem egyszerűen az, hogy a dolgozóknak kevesebb jut valamiből, amiből a kapitalisták többet birtokolnak, hanem inkább, hogy egy olyan kvalitatív pozíciót foglalnak el a társadalmi viszonyokban, amely meghatározza a kapitalista és a dolgozó osztályt is: azok a társadalmi viszonyok, amelyekben a dolgozókat kapitalisták alkalmazzák (vagy helyetteseik), akik majd a munkahelyeken zajló tevékenységeket irányítják.

Az osztályelemzés releváns marad egészen addig, amíg az egyenlőtlenségek a társadalmi viszonyokba vannak ágyazva, nem pedig az egyének tulajdonságaiba. Ez nem a társadalmi viszonyok egyszerű, egydimenziós megközelítését jelenti. Egy relacionális osztályelemzés nem feltételez bináris osztályokat. Nézeteim szerint az osztályelemzés feladata, hogy az osztálystruktúrák komplexitását elméletbe foglalja anélkül, hogy feloldaná az osztály fogalmát. Ez az, amit megkíséreltem elérni az osztályelemzésben, különösen az osztályviszonyok ellentmondásos helyzetének vizsgálatában.

Mint az Amerikai Szociológiai Társaság korábbi elnökét kérdem: miben látja ma a szociológia legfőbb feladatait?

Habozok azt illetően, hogy „legfőbb feladatokról” tegyek kijelentéseket egy széles, heterogén akadémiai mezőről, amelyet szociológiának hívunk. Ilyen kijelentések azt az érzést adják, hogy meg akarjuk szabni, ki mivel foglalkozzon. A szociológia mint tudományág éppen a multidimenzionális pluralizmusa miatt erős: legyen szó módszerről, elméleti orientációl, politikai vagy morális érdeklődésről, témáról, amelyre fókuszálunk. Amiről én beszélhetek, az a magukat az emancipatórikus társadalomtudomány különböző tradícióiban meghatározó szociológusok sürgető feladatait illeti.

A legátfogóbb hatásköröket tekintve az emancipatórikus társadalomtudomány négy feladatot tűz ki célul: a társadalmi emancipáció normatív alapjainak kidolgozása és védelme; a létező társadalmi intézmények diagnózisa és kritikája az említett alapok mentén; az emancipatórikus értékeket megvalósító alternatívák alapelveinek és tulajdonságainak meghatározása és ezek empirikus tanulmányozása, ahol csak lehetséges, illetve egy transzformációs elmélet kifejlesztése, amely az alternatívák megvalósulására irányul. Ehhez szükség van a létező társadalmi struktúrákban és intézményekben rejlő akadályok felismerésére, azon ellentmondások és dilemmák azonosítására, amelyek lehetővé teszik az átalakulást a létező világ akadályai ellenére, azon kollektív szereplők és stratégiák megtalálására, akik és amelyek a lehetőségekből előnyt kovácsolnak, illetve azon szándékos és nem szándékos kölcsönhatások felismerésére, amelyek az átalakulás küzdelmét kísérik végig.

Ez egy nagyon nagy program. A kritikai szociológusok a legtöbb energiát mostanáig a második pontba fektették, kimutatva azokat az átható károkat, amelyek a kapitalizmussal, rasszizmussal, szexizmussal és az elnyomás egyéb formáival köthetők össze. Ezek a kutatások mindig is fontosak lesznek. De azt gondolom, hogy különösen fontos feladat az alternatívákat és az átalakulást érintő tudás elmélyítése. Ezek mélyen összefüggnek: az alternatívák olyan elméletére van szükségünk, amely megmutatja, hogy milyen átalakulás vezet minket a jó irányba, az átalakulás olyan elméletére van szükségünk, amely rámutat, hogy milyen alternatívák elérhetők.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X


popup