Képzelt Nagy-Magyarország helyett… – Dorosz Dávid írása

A Fidesz elmúlt 3 éve, a külhoni magyarsággal kapcsolatos tevékenysége a valóság helyett a képzelet birodalmából építkezik. Ezen a területen is korszakváltásra van szükség: felelős módon, közös erővel kell együtt dolgoznunk a külhoni magyarság megmaradásáért, boldogulásáért.

Az Orbán-kormány az Összetartozás Dalának megjelentetésével már hetekkel ezelőtt megkezdte június 4-e, e kétségkívül fontos, a történelmi emlékezetben is helyet és jelentőséget követelő nap újabb bagatellizálását. Aki már hallotta a dal szövegét, abban rögtön megfogalmazódik a kérdés: mi is tulajdonképpen a célja a kormányzatnak ezzel a nappal?  Az eredmény ugyanis nem más, minthogy jobb esetben újabb terméket helyez fel a kormányzat az általa felépített magyarság bolt polcaira, rosszabb esetben nevetségessé teszi az emlékezet rítusát. Ez utóbbi pedig megengedhetetlen: ezzel a politikai giccsel a Fidesz-KDNP történelmünk egyik legnagyobb tragédiájának évfordulóját gyengíti.

A 2010 óta regnáló kormányzati politika számos szempontot tekintve is egy képzelt világban él. Fantáziája és a történelmi kiválasztottság tudatban érlelt szemlélete a külhoni magyarságot illetően érte el a politikai abszurd határát. Holott a politikában elengedhetetlen a fantázia, a vízióadás képességének megléte. Ezek vezethetnek ki ugyanis országokat krízishelyzetekből, nyithatnak új fejezetet egy nemzet történelmében. Ugyanakkor egy vízió „működőképességének” fontos feltétele, hogy az adott politikai közösség képes legyen magára ismerni benne, felismerje benne saját, „személyre szabott” történelmét, azonosulni tudjon vele.

A külhoni magyarokat illetően a történelmi nehézségek és kataklizmák –Trianon, majd pedig az államszocializmus alatti elnyomásra vagy éppen asszimilációra kötelezett identitáspolitikák – arra kell sarkallják a politikusokat: úgy cselekedjenek, hogy a szlovákiai, a román, a szerb, ukrán de akár ausztrál vagy kanadai területen élő magyarok is úgy gondolják: a magyar kormányok értük, velük és nem nélkülük kívánnak víziót adni a magyarországi és külhoni magyar politikai közösségeknek.

A Fidesz magyarság politikájának viszont évtizedes „biztos” pontjai vannak. Orbán, Kövér és a többiek csak ezeket értik, csak ezeket tudják. Így aztán az elmúlt évtizedekben folyamatosan zajlik részükről a belpolitika exportálása; a magyarság fogalmának mindennapos, háborús logika mentén történő használata; a külhoni magyarságot megosztó támogatáspolitika, és a határon túli magyar pártok felosztása „jókra” és „rosszakra”. A helyzet azonban úgy hozta, hogy az utóbbi években mindig az Orbán által „jónak” titulált pártok szorultak vissza, estek le a szomszédos országok politikai térképéről. A külhoni magyarok nem azokat a szereplőket és politikusokat tartják érdekeik képviselőinek, mint akiket Orbán és Semjén kifejezetten Fidesz pénzekből akarnak rájuk erőltetni. De, ahogyan Magyarország sem akar Fidesz-gyarmat lenni, úgy az erdélyi, szlovákiai, stb. magyarság sem akar a budapesti Fidesz székházból jövő utasítások szerint élni.

Egy képzelt és nem valós Erdélyben, Felvidékben vagy éppen Vajdaságban gondolkodó miniszterelnök esetében ez nem is történhet másként. György Péter szavaival élve a 2010 utáni kormányzati politika „létrehozta azt a százezrek, lassan milliók számára érvényes, értelmezhető és elfogadott kulturális teret, mentális térképet, tehát a Trianon kulturális-politikai restitúcióját ígérő, a Székelyfölddel határos virtuális Nagy-Magyarországot, amelyben - a populáris kultúra eszköztárával - újrarajzolhatóak a hazáról alkotott térképzetek.” Ebben a képzelt ország és képzelt magyarság kisajátításában a Fidesz partnerre lel abban a Jobbikban, amely meg is akarja szállni, és ki is akarja sajátítani Erdélyt, a Székelyföldet és az ottani magyarságot. Ezzel a politikával pedig az a legnagyobb baj, hogy árt a helyi magyar közösségeknek. A kemény, összehúzott szemöldökkel elmondott indulatos, nacionalista beszédek után könnyű beülni a szolgálati autóba, és hazautazni. Nehéz csak azoknak az ott élő magyaroknak lesz, akiknek nap, mint nap a felelőtlen mondatok által felhergelt román, szlovák, ukrán szélsőségesekkel kell együtt élniük.

Ezekhez a politikai stratégiákhoz képest kell korszakváltást hirdetni a magyarságpolitikában is. Mert a jobboldal úgy beszél a külhoni magyarokról, ahogyan ők már nem is kívánnak élni. Orbánék fejében az erdélyi magyarság mint valami civilizációtól elzárkózó szüntelen Wass Albertet olvasó, és az ó-hazáról ábrándozó közösség jelenik meg. Azonban a külhoni magyarok, amikor az anyaországhoz kívánnak tartozni, akkor ezt személyes választással – nem orbáni politikai akarat által fejezik ki. Ezt szolgálja a szülőföldön való boldogulás, helyi autonómia, az anyaországhoz történő nyelvi, kulturális és szimbolikus kapcsolódások erősítése. A külhoni magyarok nem kívánják, hogy a magyarországi politika valamiféle magyar Disneylandként tekintsen Erdélyre, Felvidékre, Vajdaságra vagy Kárpátaljára. Hiszen nekik az említett helyek és terek elsősorban otthonaik, nem pedig a Fidesz képzelt birodalmának helyszínei.

Ugyanakkor a határon túli magyarok jogosan érzik sértve magukat akkor is, ha a 2004-es kettős népszavazási kampányból ismert fordulatok csapják meg füleiket, vagy ha azt hallják egy ellenzéki politikustól, hogy az állampolgárság kérdése elsősorban adózási, költségvetési kérdés. Érzéketlenség és a közös történelmi traumáinkkal történő szembenézés teljes hiányára vall e gondolkodás. Pedig Trianon a magyar történelem része, annak egyik legnagyobb tragédiája. Az erdélyi falurombolás elleni tiltakozás pedig érzékletesen mutatta meg a magyarság és a demokratikus értékek védelmének szétválaszthatatlanságát.

Napjainkra teljesen világos: a mindenkori magyar kormány alapvető küldetésének kell lennie, hogy támogassa és segítse a külhoni magyarok legitim képviselőit. Az ő akaratuk szerint, nem pedig a budapesti képzelet birodalma szerint gondolja el a külhoni magyarságot. Egy korszakváltó magyarságpolitika szerzett jogot vissza nem vehet, ahogyan el kell utasítania azt is, hogy külhoni magyar honfitársaink a szociális irigység tárgyát képezzék. A korszakváltó magyarságpolitika egy új hazafiság jegyében nem alattvalókat, hanem partnereket keres minden magyar közösségben. Nem megbélyegezni, hanem segíteni akar. Soha nem használja nemzet fogalmát politikai furkósbotnak, senki magyarságát nem kérdőjelezi meg. Lehetőségeket, segítséget, nem pedig parancsokat ad. Az európai intézményekben is eredményesen képviseli a külhoni magyarok érdekeit. Ennek megfelelően támogatja az olyan európai polgári kezdeményezéseket, amelyek elősegítik a hatékony érdekképviseletet és kisebbségvédelmet.

Sajnos a diaszpórában élő magyar honfitársaink száma egyre nő, nem utolsó sorban az Orbán-kormány politikájának következtében. Bár, nem beszélhetünk új Trianonról, de az tagadhatatlan tény, hogy az orbáni politika következtében ma éppúgy elszakadnak egymástól barátok, családtagok és generációk, mint 1920-ban. Az Orbán-kormány tevékenysége következtében körülbelül több százezer honfitársunk lett Európa új nomádja. Látható, hogy Orbán Viktor nem képes ezeket a fiatalokat visszahozni, családokat újraegyesíteni. Talán nem is akarja. Vele szemben egy korszakváltó kormány meg fogja tenni, amit meg kell: senkiről nem mond le, mindenkinek lehetőséget ad, mindenkit visszavár.

Éppen ezért 2014 tavaszán új magyar kormány kell Budapestre. Korszakváltás kell a magyarságpolitikában, hogy összetartozásunk ne csak egy giccsbe hajló popdal, hanem mindennapi, határokon túli élményünk is legyen.

 A szerző országgyűlési képviselő, a Párbeszéd Magyarországért (PM) pártigazgatója

Kimaradt?