• 2017. december 14., csütörtök
    Szilárda
  • Kolozsvár
    • Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • -3°
      Kovászna
    • Kézdivásárhely
    • Barót
    • -4°
      Sepsiszentgyörgy
    • Arad
    • Gyulafehérvár
    • Nagyvárad
    • Beszterce
    • Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • Temesvár
    • -4°
      Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.6332 LEI
    • 1 USD = 3.9185 LEI
    • 1 GBP = 5.2671 LEI
    • 100 HUF = 1.4746 LEI

Szájbarágó: mit nyerünk vagy veszítünk, ha választható lesz a kötelező magánnyugdíj?


-A A+



A legutóbbi forgatókönyv szerint választhatóvá teszik Romániában a kötelező magánnyugdíjat, azaz a kettes pillért. Mit jelent ez, mit veszítünk és nyerünk, ha kitartunk a kötelező magánnyugdíj mellett - kérdeztük Biró Albint, a pénzügyi felügyelet (ASF) tanácsának tagját.

Kezdjük az alapokkal. Hogyan néz ki Romániában a nyugdíjrendszer? Mit jelent az egyes, a kettes és a hármas pillér?

Kezdeném egy rövid történettel. A 19. században, a városi munkásosztály megjelenésével ki kellett találni egy olyan rendszert, amely biztosította a gondmentes öregkort a dolgozók számára. Kezdetben a rendszer úgy működött, mint bármelyik befektetési alap: akik munkaképesek voltak, befizettek ebbe a magánpénztárba, és miután nyugdíjba vonultak, hozzájutottak az általuk befizetett pénzhez. Vagy úgy, hogy időközönként kaptak egy részt ebből az összegből, vagy úgy, hogy a teljes összeget egyszerre kivették. Ezen az elven alapul a jelenlegi nyugdíjrendszerben a kettes pillér.

Ez működött is az első világháborúig, amikor ezek a nyugdíjpénztárak, mint minden egyéb, elvesztek. Ekkor jelent meg tulajdonképpen az egyes pillér, ami azt jelentette, hogy kénytelenek voltak a dolgozók, a munkavállalók által befizetett pénzt azonnal szétosztani a nyugdíjasok között. Az egyes pillér, azaz az állami nyugdíjpénztár azóta is így működik, tehát nincs semmiféle megtakarítás, nincs semmiféle saját részre félretett pénz, hanem a ma dolgozói eltartják a ma nyugdíjasait.

Később, ezelőtt 20-25 évvel megfordult valakinek a fejében, hogy nullából újra lehetne indítani a kettes pillért, ügyelve arra, hogy a befizetett pénzt a lehető legjobban kamatozzon.

A nyugdíjrendszer harmadik pillére viszonylag újkeletű. Míg a kettes pillér kötelező, addig a harmadik pillér fakultatív, azaz az egyéntől függ, hogy mennyit és hogyan utal a magánnyugdíjpénztárba. A harmadik pillért ezzel most tegyük is félre, koncentráljuk az egyes és a kettes pillérre.

Romániában kettős befizetés van: a nyugdíjkasszába mind a munkáltató, mind a munkavállaló befizet egy bizonyos összeget, a bruttó fizetés körülbelül 30 százalékát, amelyet a munkavállaló egy bizonyos kor után megkap valamilyen formában. Kilenc évvel ezelőtt, amikor a kettes pillér elindult Romániában, a bruttó fizetés 2 százalékát utalták a kötelező magánnyugdíjalapba. A törvény szerint jelenleg 6 százalékát kellene átutalni a kettes pillérbe, ám jelenleg 5,1 százaléka kerül ide.

Ezt az 5,1 százalékot tehát megtartjuk magunknak. Ahhoz képest, hogy ezelőtt kilenc évvel, még mielőtt bevezették volna a kettes pillért, minden, amit nyugdíj-hozzájárulásként levontak a fizetésünkből, automatikusan és direkt módon ment a nyugdíjak kifizetésére, most a befizetett összeg körülbelül húsz százaléka a magánnyugdíj-pénztárak segítségével a mi egyéni kontónkra megy, és ott gyűl. Tehát kilenc évvel ezelőtt úgy látták, megengedhetjük magunknak, hogy ne fizessünk mindent ki azonnal a nyugdíjasoknak, hanem félre is tehetünk valamennyicskét magunknak. Nyilván, a helyzet akkor sem volt rózsás, valószínű, hogy már akkor is nagyobb volt a nyugdíjak összege, mint amennyit befizettek az aktív dolgozók. De mivel a második pillérnek pozitív hatása van az ország gazdaságára, ezért bevezették.

Ha hinni lehet az illetékesek korábbi nyilatkozatainak, amelyeket később cáfoltak, majd újra megerősítettek, akkor a kettes pillérre a kormány rá akarja tenni a kezét.

Túl erősnek érzem a megfogalmazást, hogy a kormány rá akarja tenni a kezét a kettes pillérre. A kormánynak az a feladata, hogy a mai nyugdíjasoknak – attól függetlenül, hogy mikor milyen nagy ígéretek hangzottak el – a nyugdíját kifizesse. Ez szinte minden európai országban – és nem csak – egyre komolyabb gond, hiszen kevesebb a munkavállaló. Ez amiatt állhatott be, hogy emelkedett az életszínvonal, tehát többet élnek az emberek.

Ha eltekintünk attól, hogy az utóbbi egy-másfél évben milyen ígéretek hangzottak el, és hogy ezeknek az ígéreteknek a plusz terhét ezen az úton szeretnének megoldani, akkor is valószínű, hogy eljutottunk volna odáig, hogy hozzá kell nyúlni a kettes pillérhez. Amit viszont tévedésnek vélek a kormány részéről, hogy önállóan próbálkoznak a kérdés megoldásával, anélkül, hogy normálisan tájékoztatnák az embereket. Ezt a kérdést akár népszavazásra is lehetne bocsátani, hiszen ne felejtsük el, a mi pénzükről van szó.

A legutolsó forgatókönyv szerint választhatóvá tennék a kötelező magánnyugdíjat, így a biztosított dönti el, hogy a járuléka teljes egésze az államnak marad, vagy egy része továbbra is átkerül a magánbiztosítóhoz. Melyik opcióval járnánk jobban?

Kénytelen vagyok egy magyarországi példával élni. Ott még mielőtt az Orbán-kormány úgy döntött, hogy a kettes pillért egyéb célokra elveszi, már volt egy olyan lépés – ha nem tévedek, a Gyurcsány-kormánytól –, amely választhatóvá tette a kettes pillért. Azt mondták, lehet maradni a kettes pillérnél, de akkor az egyes pillérből kifizetendő nyugdíjat 25 százalékkal megvágják. Magyarországon akkor a kettes pillérbe hat százalék került befizetésre.

Ha Romániában valami ilyesmi lesz, és nehezen hiszem, hogy ne lenne, akkor ugyanaz várható, mint Magyarországon. Magyarországon mindenki rohant lemondani a kettes pillérről, utaltatta vissza a pénzét az állami nyugdíjpénztárba. Aki kilenc éve fizet a kettes pillérbe, annak átlagban körülbelül 1200-1300 euró gyűlt fel a számláján. Ha azt veszem, hogy a nyugdíjkorhatár után az ember még eléldegél átlagban öt évet, akkor a nyugdíjának az egynegyede ennél az 1200 eurónál lényegesen több. Tehát azt jelenti, hogy a választás olyan, mint Ádám és Éva idejében: jól meggondolandó.

A választás akkor nem csőbehúzás, ha nem érinti az egyes pillért. Ha a kérdés az lenne, hogy az állami nyugdíjalapból fizetett teljes nyugdíjadon kívül meg akarod-e tartani a magánnyugdíjalapba befizetett összeget, akkor minden épeszű ember igent mond.

Tudni kell, hogy mivel a kettes pillérnél két százalékkal kezdtük, és már rég hat százaléknál kellene tartanunk az 5,1 százalék helyett, sőt még ezt is csökkentenék, a kötelező magánnyugdíj összege nem lesz nagy és nem is fog nőni látványosan.

A kormány viszont azon kívül, hogy meglebegtette, esetleg választhatóvá teszik a kötelező magánnyugdíjat, nem mondott semmi egyebet, tehát nem tudni, mi között is kell majd esetleg választanunk. Meg kell várnunk a konkrétumokat.

Megáll a lábán az az érv, hogy a kötelező magánnyugdíj-kezelők drágán dolgoznak, kevés hozamot hoznak?

A jogszabályban 2,5 százalékos maximális kezelési díj szerepel, és nyilván azóta mindenki zsinórban a maximumon dolgozik. Ha megnézzük, ezeknek a kezelőknek a begyűjtéssel semmi gondjuk, mert azt automatikusan utalják át a nyugdíj-hozzájárulásból. Tehát nem kell házalni, nem kell utánajárni, ezzel sok költség, munkaerő-felhasználás nincs.

Ha van pár milliárd az embernek a számláján, és el kell dönteni, hol lehet a legjobban kamatoztatni – ami után szintén jár, ha jól tudom, egy prémium –, nem a világ legnehezebb dolga. Elképzelhető, hogy egészségesebb lenne, ha versenyeznének az alapok, tehát ne legyen az, hogy egyöntetűen mindenki beállt a 2,5 százalékba, és ha esik, ha havazik, ha van munka, ha nincs, ha fejlődnek az alapok, ha nem, azt megkapják.

Ha ez a 2,5 százalék csökken, valószínű, hogy a kis alapok el fognak eltűnni. Hiszen minden könnyűség ellenére székház, munkaerő kell, hiszen a rendszer adminisztratív közvetése nem könnyű.

Ha rajtam múlna, azt javasolnám, hogy maradjon a nyugdíjrendszer a jelenlegi változatában. Nem feltétlenül az összeg miatt, ami a saját számlánkon megjelenik, bár elterjedt az idősek körében az a bizalmatlanságon alapuló mondás a fiatalokkal szemben, hogy: hát ha ez a társaság kell kitermelje számunkra a nyugdíjat, akkor túl sokra nem számíthatunk. Hanem amiatt, hogy mégiscsak felhalmozódott egy közel nyolc milliárd eurós tőke, amelyet ha befektetési alapként kezelünk, viheti a társadalmat előre. Olyan körülmények között, amikor ekkora tőkeszomj van, mindent szeretnénk beruházni, ez az összeg óriási és saját pénz.

Amikor annak idején beindultak ezek az alapok például Hollandiában, ez az összeg jelentette a robbantást, ennek köszönhetően indult el az ország jó úton, és ennek köszönhetően erős a mai napig. Csak a tisztánlátás végett: az így felgyűlt összeget nem szabadna segélypénzként használni, hanem befektethető tőkeként. Tehát a pénznek maradnia kellene az alapkezelőknél. Nekik érdekük, hogy olyan vállalkozásba és olyan részvényekbe fektessék, ahol van lehetőség a jó haszonra. Gondolok itt olyan vállalkozásokra, amelyek Romániában maradnak, például az autópálya-építésre vagy jól menő erdőipari befektetésekre. Ezek a vállalkozások viszonylag kéznél lévő pénzhez jutnának, és nem kellene fordulni sem az IMF-hez, sem a Világbankhoz.

Itt a tőke koncentrációja az egyik lényeges pont. Hadd támasszam alá ezt egy példával. Naszód és Karánsebes  környékén 1869-ben szétosztották a nagyobb magánvagyonokat, a csíki mintegy harmincezer hektár viszont együtt maradt. És ami együtt maradt, ötven év alatt elvezetett oda, hogy iskolát, kórházat, vigadót, árvaházat, utakat, ösztöndíjakat hozott, tehát a térség szempontjából egy óriási mozgatóerő volt, amíg a másik két térségnél észre sem vevődött. Ilyen szempontból tartom én lényegesnek ezeket az alapokat, mert itt koncentrálódik a pénz, és ez a pénz gazdasági erőt jelent/jelenthet. 

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X


popup