Réka kismamablogja: anyából szuperhős?
  • 2018. szeptember 26., szerda
    Jusztina
  • Kolozsvár
    • Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • Kovászna
    • Kézdivásárhely
    • Barót
    • Sepsiszentgyörgy
    • Arad
    • Gyulafehérvár
    • Nagyvárad
    • Beszterce
    • Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • Temesvár
    • Brassó
    • 12°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.6603 LEI
    • 1 USD = 3.9613 LEI
    • 1 GBP = 5.2120 LEI
    • 100 HUF = 1.4399 LEI

Réka kismamablogja: anyából szuperhős?


-A A+

Rengeteget gondolkodom azon, vajon hogyan tudnám megvédeni a gyermekem attól, hogy olyan mértékben ki legyen szolgáltatva az érzelmeinek, mint az anyja. Hogy magyarázzam majd el például azt, hogy úgy legyen őszinte, hogy közben soha ne legyen teljesen az, mert ezzel általában vissza szokás élni. És vajon miért tanítanám őt arra, hogy jó a saját fejünkkel gondolkodni, amikor mindenütt magam körül azt látom, hogy ez micsoda veszélyekkel jár…

Azt hiszem, hogy az a legádázabb szülői aggodalmak, fájdalmak egyike, amikor elképzeljük – persze, csakis a saját tapasztalatunkra alapozva –, hogy mennyi szenvedés, csalódás várhat a még parányi gyermekünkre, akit most óvunk és védelmezünk a családi fészekben. Ilyenkor a legkevésbé babonás szülőből is babonás lesz, legalábbis képzeletben biztos: szereznénk be halomra a vudubabákat, a kabalákat, csakhogy ne kelljen átélnie mindazt, amit mi átéltünk. Pedig az általánosan népszerű hiedelem pont arról szól, hogy „amíg meg nem égeti magát, addig nem tudhatja, hogy az milyen”. Hiába mondjuk neki, hogy ne másszon fel az asztalra, székre, polcra, mert lepottyan, mert valójában az egyetlen, amiben igazán bízhatunk, pusztán csak az, hogy nem esik nagyot, akkorát, hogy kárt tegyen magában. Most vagy később…

Világunkban mindenütt az „igazi” érzelmeket dicsőítik, és azt, hogy milyen szép, ha a lélek meztelen, mert ez teszi lehetővé az igazi találkozást egy másik lélekkel. A fiatal lányoknak és meglett nőknek szóló magazinokban arra tanítják, és még tippeket is adnak a gyanútlan olvasónak, hogyan kell a valódi érzelmekre és vegytiszta őszinteségre alapozni az emberi viszonyokat, párkapcsolatot. Aztán meg, ahogy haladnak előre az időben és jobban körülnéznek a társadalmi létezésükben, lassanként kiderül, hogy ez bizony egy olyan kelepce, olyan veszélyes gyakorlat, amelyben akár a fogukat is otthagyhatják. Ettől eltekintve persze mindenikük rendületlenül „őszinteséget” vár a víz-gázszerelőtől a szívgyógyászon át egészen a politikusokig. És mélységesen meg is lepődik azon, ha az illetők pontosan ugyanolyan képmutatók, éppen ugyanolyan jól elvannak a maguk féligazságával, mint azok, akik az őszinteségért döngetik az asztalt páros ököllel.

Nos, ezeket tudva, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha én Leának nem állítok fel nagy elméleteket hatalmas őszinteségekről, valódi igazságokról és érzelemdús fílingekről. Önvédelemből szakítani fogunk azzal a társadalmi hagyománnyal, hogy egyetlen batyuba csomagoljuk az otthoni hét-tizenöt-huszonöt évet (bár egyszerűbb lenne). Egyszerűen azt javasolom majd neki, hogy a helyzeteket egyenként és önállóan megvizsgálva döntse el, mi a helyes hozzáállás egyikben vagy másikban, mi mennyit ér. Bár nálam sántít az elmélet alkalmazása, anyaként  kutyakötelességemnek érzem elmondani neki majd azt, hogy az igazságérzetünk radarjával beazonosított jó és rossz emberekre, igazakra és kártékonyan hamisakra nem lehet egyformán alkalmazni orrvérzésig a krisztusi tanokat, mert abba bizony bele lehet dögleni. Lelkileg-szellemileg mindenképp, ha fizikailag nem is. 

Persze, ez most kicsit olyan, mint amikor egy számítógépes játékban az ember a szédületes akció szuperhősének képzeli magát, aki megy rendületlenül, halad mindig csak előre és mindenkit, aki ártani mer, lepofoz, földre dönt és módszeresen, elmésen hatástalanít. Ügyességének díjazására pedig a végén kap vagy ötszáz pontot, hogy aztán ezzel az erőfölénnyel belefogjon egy újabb harcba a rossz ellen, amit persze ugyancsak erőből intéz majd el.

Bár meggyőződéses pacifista vagyok, az az igazság, hogy bevállalnék Lea életében egy ilyen szuperhős szerepet, aki a karcolásai, vérző sebei és szemsérülése ellenére is elszántan követi a célt, soha nem hátrál meg, hanem rezzenéstelen, fémes merevségű arccal tud mindenkoron a sebezhető szolgálatában állni. Erre teszi fel az életét, nem lévén semmi személyes veszítenivalója.

Nagyon jó erről álmodni, mert szinte olyan, mintha az embernek lenne egy ilyen lehetősége.

Azonban amikor ennek az önbátorító képzelgésemnek vége szakad, úgy érzem, már csak az marad hátra, hogy valahonnan erőt gyűjtsek a mindennapi vesződések legyűrésére. Így például arra, hogy megértsem annak a sofőrnek a gesztusát, aki feltúrázott motorral, aztán teljes erőből való rágázolással és kerékcsikorgatással pont mögöttünk hajtott el, amikor tipegő Leámmal elérkeztünk a gyalogátjáró feléig. Aztán kétszáz méterrel távolabb lelassított ötvenre, mert tulajdonképpen nem is sietett sehová. Csupán jelezni akarta, hogy túl hosszú időt vett igénybe az átkelésünk, a gyermekem totyogása ebben az alapvető emberi értékeket „tisztelő” társadalomban…

Igen, néha nagyon szeretném, ha anyai gyengeségem helyett lézerkardom lenne inkább, amellyel sok mindent el tudok intézni sebtében, fél kézzel, gondolkodás és érzelmek nélkül…

 

 



HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X