• 2018. november 16., péntek
    Ödön
  • Kolozsvár
    • Csíkszereda
    • 10°
      Székelyudvarhely
    • -0°
      Gyergyószentmiklós
    • 10°
      Székelykeresztúr
    • Kovászna
    • Kézdivásárhely
    • Barót
    • Sepsiszentgyörgy
    • 13°
      Arad
    • Gyulafehérvár
    • 12°
      Nagyvárad
    • Beszterce
    • Déva
    • 12°
      Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • 11°
      Zilah
    • 11°
      Szatmár
    • Nagyszeben
    • 14°
      Temesvár
    • Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.6635 LEI
    • 1 USD = 4.1283 LEI
    • 1 GBP = 5.2853 LEI
    • 100 HUF = 1.4462 LEI

Réka kismamablogja: milyen voltál, amikor még nem is...


-A A+

Mindig úgy képzeltem, hogy ha gyermekem lesz, bizonyára fiú lesz. Amikor még nem láttam magam anyaként, egy fekete hajú, göndör fürtös kisfiút képzeltem magam elé, amint üldögél egy apró kerékpáron és huncutul mosolyog. Szerintem minden jövendőbeli anyuka elképzeli valamilyennek a gyermekét, és azt is, hogy milyen nemű lesz. Aztán vagy olyan lesz, vagy nem. Leginkább nem. És akkor jön ezzel a jó nagy „lelkifura” is…

Bennem annyira erős volt ez az előzetes, fiús kép(zet), hogy nehezen tudtam tőle megválni. Terhességem negyedik hónapjáig gondoltam azt, hogy Lea fiúcska. Aztán a harmadik hónapban óvatosságra intett a nőgyógyászom, arra kért, hogy legyek szíves semleges neműnek elképzelni a gyermekem egyelőre, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy fiú. Ez jó nagy próbatétel volt. Akkor kezdtem "Macikának" nevezni kicsiny magzatom, akiről mindaddig Rubenként gondolkodtam.

Persze, egyáltalán nem volt logikus ez az egész, mert – ha jól meggondolom – Lea neve már akkor megvolt, amikor az egyetem utolsó évében megírtam a szakdolgozatom a zsidó színházból. Shlomo Ansky Dibuk című drámájának jiddis, magyar, illetve román nyelvű előadásáról értekeztem románul, a sztoriban – amely amolyan zsidó Rómeó és Júlia – Lea volt a női főszereplő. Eléggé borzalmas dolgok történtek ezzel a szegény fiatal nővel, halott szerelme szelleme szállta meg, aztán még el is vitte a túlvilágra. Azonban én el tudtam vonatkoztatni, tökéletesen le tudtam választani ezt a rossz ómenű sztorit magáról a légies hangzású, egyszerű névről, amelyet Leám születésekor még egy Rebekával is megspékeltem („a gyengébbek kedvéért”, ahogy egy szívemnek kedves emberrel elhahotázgattunk ezen a harmonikus csengésű társításon).

Lea Rebeka aztán persze, hogy sem fiú nem lett, sem fekete hajú, de göndörnek göndör és még huncut is hozzá. Elég ahhoz, hogy amikor pocakoson és immár a bizonyosság birtokában telefonáltam a szüleimnek, hogy elmondjam: a szakember vagy pontosabban a "szaknő" az én beleegyezésem nélkül megállapította, hogy az én fiúnak várt gyermekem tulajdonképpen lány, akkor az anyukám egy hatalmasat nevetett a vonal túlsó végén. Én meg erre – a jojózó hormonjaimnak és amúgy heves alaptermészetemnek köszönthetően is – szembenyomtam vele a telefont csalódott dühömben. Később, persze, kiderül, hogy az anyám azért nevetett, mert az én „fiú-projektemnek” volt egy hatalmas ellendrukkere is: az apám, aki nagyon szeretett volna egy lányunokát (és Leával azóta is elválaszthatatlanok). Aztán ő „nyert”.

No, de mihez kezdhettem a csúnyán megtépázott anyai lelkiismeretemmel mindezek után? Persze, hogy találtam számára tennivalót: egy álló hónapig reggelente, amikor megsimogattam a pocakom, egyben bocsánatot is kértem Leámtól, amiért ilyen meggondolatlanul előrefutottam, ami az ő nemét illeti. Elmondtam neki, hogy nagyon várom már őt lányként is, és hogy ha azt szeretné, akár még kukoricán is térdepelek, amiért ilyen hülye voltam. Nyilván, a térdeplős vezeklést jegelni kellett, mert nem tudtam volna felállni a kukoricáról a már akkor is hatalmas pocakommal, ami ugye mindkettőnknek nagyon rossz lett volna…

Volt ennek a tulajdonképpen nem létező „nem-váltásnak” egy kissé szomorúbb vetülete is: a gyermekem apja, miután megtudta, hogy a beharangozott fiú valójában kislány, még annyira sem érdeklődött irántunk, mint addig. De van egy olyan halovány megérzésem, hogy ezzel sem vagyok teljesen egyedül a földkerekségen. Pedig akkor úgy éreztem. Magamra véve a teremtés teljes felelősségét, hibásnak is éreztem magam, hogy nem tudtam egy olyan kóser nemű gyermeket „produkálni”, aki némiképp még atyai figyelemnek is örvendhet. Persze, ez abszurd, mert a figyelem vagy van, vagy nincs. Nem nemhez kötött…

No, de mostanra már ezen is túltettem magam, hiszen azóta a barátaim helyre pakolták bennem a dolgokat, mondván viccesen (a humor szinte mindent megold!), hogy én maximum fele arányban lehetek ebben „hibás”, de lehet, hogy biológiailag még annyiban sem... Sőt, ha jobban belegondolnak, valójában száz százalékban úgy történt, ahogy azt a Fennvaló kitervelte.

Én meg azt mondom, maradjunk is ennyiben…



HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X