Réka kismamablogja: vegetarianizmusom története

Lea születése előtt körülbelül két és fél évvel eldöntöttem, hogy nem eszek húst, mert azt vettem észre magamon, hogy sokkal jobban érzem magam anélkül. Ezt a döntésemet akkori lakótársnőm is megerősítette bennem, hiszen együtt főztünk és étkeztünk, könnyű volt tehát mellőzni a húst az étrendemből, mert ő sem rajongott kifejezetten érte.

Egy másik megerősítés – bár abban az időben két különböző városban éltünk – a barátnőmé volt, aki akkorra már másfél évtizede volt növény és tejtermék evő, a meggyőződéses fajtából, és lám-lám, jól megvolt anélkül is.

A halat nem iktattam ki teljesen az étrendemből, de ritkán éltem ezzel a fajta táplálékforrással, mert nem volt kézenfekvő számomra a növényevés mellett. Terhességem legelején azonban volt arra is példa, hogy együltömben termeltem be egy egészen kiadós tonhalas pizzát, ám a második trimesztertől semmi halas dologra nem tudtam még csak ránézni se, pedig én aztán igazán nem vagyok válogatós fajta, nem nagyon szoktam így lenni ételekkel (persze, mindig vannak kivételek: nálam ez a vaníliapuding és a málnadzsem).

Éltem éldegéltem tovább a pocakomban növekvő gyermekkel, jó vegetáriánusok módjára és tartott is ez az egészen addig, amíg a lányom tizenegy hónapos nem lett. A szakkönyvek egy része szerint is ez az a kor, amikor a hozzátáplálásban a húst illendő bevezetni.

Tudtam, hogy a gyermekemre nem fogom, nem akarom ráerőltetni a saját étkezési habitusaimat és persze, hogy megkóstoltatom vele majd a húst is… De valahogy soha nem volt kézenfekvő. Ebben az is közrejátszott, hogy időközben eljutottam a vegetarianizmusom hússzagra fanyalgós időszakába is. Ezzel párhuzamosan a gyermekem viszont az evésnek ama fázisába jutott, amikor semmiképp nem akarta megenni már azokat a nagyon finom növényi alapú katyvaszokat, amelyeket készítettem neki a vegetáriánusok nagy lendületével és lelkesedésével.

Nem sejtve, hogy mi vár rám, ekkor fordultam a gyermekorvosunkhoz, aki, amikor meghallotta, hogy a tizenegy hónapos lányommal még meg sem kóstoltattam a világ „normálisabbik” felének alaptáplálékát, eléggé nyomatékossá és egyértelművé tette, mekkora hanyagság részemről, hogy a szegény gyermektől megvonom azt a lehetőséget, hogy kis, fejlődő szervezete megfelelő táplálékhoz jusson. Sűrű szégyenemben aztán vettem is még aznap egy fél csirkét, hogy húsleves készüljön belőle.

De ki készítse el, amikor én még rá sem tudok nézni, legföljebb csak a fél szememmel... Ez a gond megoldódott aztán, mert Lea nagyszülei mindketten húsevők, maradt tehát a gyermek hússal való etetésének meglehetősen fogas kérdése, mert én a „húsozásnak” még ebben a fázisban is csak fanyalgást tudtam produkálni.

Ezt a gondot viszont a természet, pontosabban az én emésztőrendszerem oldotta meg végül, kiderült ugyanis, hogy szülés után gluténérzékeny lettem. Ez röviden azt jelentette, hogy ha még a gabonaneműeket is kivonom az étrendemből – márpedig ez már nem volt választás kérdése, mint annak idején a hús mellőzése –, akkor tényleg szinte semmit nem eszem, csak salátát egész hátralevő életemben. Persze, egy kevés sajttal a tetején, de ez már silány vigasz lenne.

Így hát a ráció meg a csillagok állása is annak kedvezett, hogy fokozatosan visszakönyörögjem magam a húsevők sorába. Meg aztán tényleg, hogy nézett volna ki az, hogy a gyermek anyja a hússal történő etetése közben el-elmegy egyet hányni, mert nem bírja a szagát. Horror volt még csak erre gondolni is…

Leám tehát megkóstolta a húst, és… az anyja is, mint aki – lányához hasonlóan – először eszik ilyesmit. Ő így szokott rá, én meg dupla kényszerből vissza erre a táplálékforrásra. A magam részéről továbbra sem vagyok meggyőződve arról, hogy ez számomra a legeslegek legeslegje most már örökre…

Azonban nem így Lea. Ő naponta háromszor is húst enne különböző formában, ha én nem tartanám ezt erőteljes túlzásnak, és nem igyekeznék mégis egy valamiféle normális ütemezést betartani. Ő ennek ellenére is megveszekedetten kitartó. Délutáni alvását követően, egészen pontosan abban a minutában, ahogy szemecskéjét kinyitja, mosolyogva sorolja a kívánságlistája legtetején lévő kedvenceit: „huszika”, „pile”(püré), „kóbász”.

Na, erről ennyit.

Itt a vége, „hús” el véle…

Amikor egy nő anya lesz, akkor – bármivel is foglalkozott azelőtt – legfőbb ismérve az lesz, hogy ő „ikszipszilonkának” az anyukája. Lehet ez ellen lázadni, egyet nem érteni az új helyzettel, olykor egyenesen szabadkozni, de a lényeg lényeg marad: az anyaság nemcsak az ember agyát alakítja át, hanem a társadalmi szerepét is „újraszabja”.  Én ebben a szerepben leginkább sütkérezni szeretek, de nem titkolom el azt sem, amikor néha kilépek belőle egy-egy gondolatsor erejéig. Ezekben az írásokban gyermekről, nőiségről, anyai sikerekről és kudarcokról is szólok kendőzetlenül. Mert csak úgy érdemes…

Kapcsolódók

Kimaradt?