Székelyudvarhelyi pár is végigküzdötte a Spartan Race sivatagi futamot – interjú

A székelyudvarhelyi Farkas Levente menyasszonyával, László Zsófiával átküzdötte magát a Las Vegas-i akadályfutó versenyen. A Spartan Race-t sokan katonai kiképzőpályához, vagy túlélőverseny-pályához hasonlítják. A Marketingiskola alapítójaként ismert Farkas Leventét kérdeztük az élményekről.

Hetek óta követlek benneteket a Facebookon, azt, hogy hogyan zajlik a felkészülés. Most kapkodhatjuk a fejünket: már meg is csináltátok! Hogyan összegeznéd az élményt röviden?

A rövid verzió ez: Eplény és Valcsa után számomra ez is nagy buli volt!

A Spartan Race a futóversenyek viszonylag friss ágazatának, az akadály futóversenyeknek egyik legnépszerűbb, világszerte elterjedt képviselője. Lényege a fizikai és szellemi határok elérése, a táv legyőzése mellett a versenyzőknek változatos akadályokat kell leküzdeniük, a lehető legrövidebb idő alatt. Az akadályversenyek lényegében a katonai kiképzésekre hasonlítanak: a versenyzők többek között szögesdrót alatt kúsznak, sárban dagonyáznak, falat másznak, tüzet ugranak. Az első Spartan Race-t 2010-ben rendezték meg Vermontban, de hamarosan világszerte elterjedtté vált. Jelenleg 14 országban rendeznek Spartan versenyeket, többek között Kanadában, Európában, Dél-Koreában és Ausztráliában.

Meséld el, kérlek, hogyan fogant meg egyáltalán az ötlet, hogy részt vegyetek.

Eredetileg március első napjaira be volt tervezve egy pár napos konferenciám, amit idén Los Angelesben szerveztek. Azt tudtam, hogy csak a háromnapos konferenciáért nem fogok egy napot oda utazni és még egyet vissza, ezért nézegettem, hogy a környéken még mit lehetne csinálni. Így jött a homlokracsapás, amikor a Spartan weboldalán megláttam, hogy pont a konferencia után egy nappal Las Vegasban van egy Spartan Sprint. (A Sprint, a Spartan versenyek legrövidebbike, több mint 3 mérföld, 20-23 akadály – szerk. megj.) Los Angeles–Las Vegas kb. 4 óra autóval, tehát elvileg belefér. 

Izgalommal várjuk, mi volt a következő pár homlokracsapás...

Amikor a repülőjegyet néztem, megint csapkodtam a homlokomat, mert kiderült, hogy kb. 600 euró oda-vissza. Ugyanerre a konferenciára már járok pár éve, és közel 1 500 euróba is került már a jegy, így ez nem sok. Innen már csak egy lépés volt, hogy a páromat is meggyőzzem, hogy érdemes lenne velem tartania. Ugyanazt mondta, mint a gyűrű átvételekor – „Igen!”. Ezután már „csak” egy magyar útlevelet kellett szerezni neki – így sokkal egyszerűbb kijutni –, majd miután ez is megvolt, megkérdezni: „Há' a Spártánra jönnél-e babám?”. Még egy igen volt a válasz.

Romániában Székelyudvarhelyen alakult meg 2017 derekán az ország első, hivatalos Spartan Race Training Group-ja (SRTG). Alapító tagjai a Feel Good Sportegyesület alapemberei. Edzéseiket minden csütörtökön délután 6 órától a Bethlen Gábor 37. szám alatti szabadtéri edzőtéren tartják Nagy Sándor edző irányításával, aki a Hard Training Team vezetőedzője is egyben. Az edzések minden érdeklődő számára nyitottak.

Eddig tökéletesen idilli – gratulálok az igenekhez mindkettőtöknek. Mikor jöttek a nehézségek?

Pár kattintás, és megvolt a repülőjegy. Rengeteg kattintás, és nem volt meg a versenyre való regisztráció. A Spartan hivatalos weboldalán ugyanis, ha az emberfia jegyet akar venni, akkor az európaihoz képest „némileg” bonyolultabb regisztrációs űrlapon átmegy – kb. 6-7 oldal –, majd utána fizet. Azaz fizetne, mert a kártya adatait hiába adta meg, a rendszer nem igazolta vissza, hogy a kifizetés sikeres volt. Azt hittem, hogy elírtam a kártyaadatokat. Az egész procedúrát jó pár alkalommal elölről kezdtem. Aztán az ember párszor megpróbálkozik egy másik kártyával, majd egy harmadikkal is. Amikor már spártánossá kezdett válni a hangulatom, írtam egy e-mailt nekik, hogy van valami bibi: ekkor 24 órán belül megoldották azt, amiről a mai napig sem lehet tudni, hogy mi volt az – de sikerült fizetni, és ez a lényeg. Mivel volt rá esély, hogy Zsófi majd egyik-másik akadály leküzdésénél kell hogy segítsen nekem (nevet), az Open-be regisztráltunk.

Mivel kellett még utazás közben megküzdenetek?

Hóviharban négy óra alatt megtettük a Székelyudvarhely–Bukarest távot. A kifutón csücsültünk a gépben majdnem egy órát, és közben azt néztük, hogy a frankfurti átszállásra szánt 1 óra 40 perc nem biztos, hogy elegendő lesz. Amikor a gép szárnyát fagyállóval kezdték locsolni, akkor már nem az átszállás miatt aggódtunk...Végül minden oké volt az átszállással, 12 óra utazás után megérkeztünk. Ijedtünkben béreltünk egy kabrió Mustangot, ami teljesen jó ötlet volt, az viszont nem, hogy ennyi utazás után még kb. 2 órát kocsikáztunk. A végére a szemeim majd kifolytak…

Mi volt az első páros kör az Ígéret Földjén? És milyen új megpróbáltatásokkal találkoztatok?

Másnap megismerkedtünk az amerikai konyha a rettenetesnél sokkal rosszabb reggelijével. Zsófi megállapította, hogy ha ezeknek ilyen gyenge a kávéjuk, akkor könnyű volt a Starbucks-nak nagy céggé válni. Aznap még megcsináltuk a kötelező Hollywood feliratos és a sztár csillagokon taposó fotókat, majd jött a háromnapos konferencia. Azaz két és fél napos, mert az utolsó fél napról leléptünk, hogy átmusztángozzunk a sivatagon Las Vegas felé. Maga a verseny Vegastól kb. egy és fél órányira volt szervezve, ezért úgy foglaltam a szállást, hogy a lehető legközelebb legyünk a verseny helyszínéhez.

A Spartan szervezői jó fejek voltak, mert mindenkinek szóltak, hogy a verseny két időzóna között lesz – Nevada és Arizóna határán – így lehetséges, hogy az okoskütyük kicsit meg lesznek bolondulva, de a panziótulajdonos nem volt ennyire jó fej, ő nem szólt, hogy a panzió már egy másik időzónában van. Arról meg a panzió bejáratánál értesültünk, hogy ha nem érkeztünk meg este 21 óráig, akkor másnap reggel 8-kor vehetjük át a kulcsot. Az óránk szerint 21:17 volt. A telefonjaink teljesen megzakkantak, nem volt hálózat. A bérelt autóval együtt bérelt Wi-Fi jeladó eddig tökéletesen működött, most nem volt internetünk sem. Két hullafáradt csibe álldogált a sivatagi estében, olyan viharban, hogy a fejünket vitte le, és pislogtunk egymásra, hogy na, most akkor mi legyen?

És mi lett?

Egyszer csak megérkezett egy másik ifjú pár. Később kiderült, hogy ők is a versenyre jönnek. Az ő telefonjaik közül legalább egy működött. Egy óra telelefonálgatás után végre sikerült ágyhoz jutni. Áldott legyen a neve…

Innen azonnal a versenynap kalandjaihoz értünk. Mi történt másnap?

Másnap sehol egy felhő, gyönyörűen sütött a nap, de még nem volt fullasztó meleg. A verseny előtt nem interneten nézi ki az ember a BIB számot (a nevezéskor kapott ellenőrző kód, kizárólag ezzel a számmal lehet a rajtlistához állni – szerk.), és azzal megy regisztrálni, hanem kap egy vonalkódot e-mailen, amit vagy kinyomtat, vagy a telefonjáról beolvassák a helyszínen, kezébe nyomják a pakkot (benne a BIB-kódos fejpánt, amit a versenyzőknek kötelező a fejükön viselni, időmérő chip, stb. – szerk.), hogy haladjál. Az én regisztrációmmal minden rendben volt. Zsófi regisztrációját nem találta a rendszer. Manuálisan is kajtattak, de semmi. Aztán egy speciális regisztrációs pultnál valahogy csak megkerült. Kb. délelőtt 10 óra volt, de végre bejutottunk. Csomagmegőrzés, átöltözési lehetőség, toi-toi véce – mint az európai versenyeken..

Milyen volt az első benyomásod a versenyen? És hogyan képzeljük el, kik voltak például a résztvevők, milyen volt a pálya?

Szemre több a kisgyerekes család, és valahogy inkább fesztivál fílingje van az embernek. Ebben az órában már jöttek-mentek az emberek éremmel a nyakukban. A legjobbak kb. egy óra alatt csinálhatták meg a pályát. A pálya az egy kb. 150 méter szintkülönbségű motocross pálya és olyan igazi skorpiós, kígyós beütésű sivatag keveréke. Előttünk úgy félórával elstartolt egy külön csapat, körülbelül 20 katona, nők, férfiak. Köztük néhánynak hiányzott egy-egy végtagja, volt köztük egy tolókocsis is, őt is vitték magukkal. Igazán megható pillanatok is voltak.

Milyen volt a ti rajtotok? Kikkel indultatok, és mire figyeltetek fel a mezőnyben?

Az utolsó induló csoportban vagyunk. Egy DJ-dumájú pasi buzdító beszédet mondott, de ez az alapból meglévő feltüzeltségünkhöz nem sokat tudott hozzátenni. Korábban említettem, hogy ez az Open, tehát egyes akadályoknál a versenyzők a kizárás veszélye nélkül segíthetnek egymásnak. A versenyzők közt voltak igazán idősnek is mondható nénik meg bácsik is. Voltak páran spártai jelmezben: sisak, palást. Egy srácot később utolértünk, az meg egy rádiót vitt a vállán. Szóval olyan érdekes, csevegős társaság volt, kb. ugyanaz a 250 fő/futam, mint itthon.

A verseny előtt pár héttel megosztották a pályarajzot. Ez azért meglepő volt akkor, mert itthon csak a teljesítés végén tudod meg, hogy pontosan hogyan is nézett ki a pálya, mert semmi infót nem árulnak el róla előre. Közvetlenül a start előtt közölték a pálya pontos hosszát is. Menet közben meg mérföldenként volt egy táblácska, hogy mennyinél tartunk. Pályarajz a Stravamon, az első egy mérföld után startoltattam az órámat. Maga a pálya így nem volt meglepő teljesítés közben. Ezt a szokást szerintem nem kellene Európában is meghonosítani, mert ad egy extra izgalmat, ha a start előtt fogalmad sincs a távról, az akadályokról.

Meglepő volt, hogy egyes emberek simán kikerültek akadályokat az önkéntesek szeme láttára, és nem történt semmi. Ezek után az már nem lepett meg, csak mi csináltuk becsületesen és helyesen a burpeeket, de ismétlem: ez Open. Nem tudom, hogy a többi kategóriában mi és hogyan történt.

A burpee jelentése: négyütemű fekvőtámasz karhajlítással. Azoknál az akadályoknál ugyanis, amit a versenyző nem tud legyőzni, 30 burpeevel kiváltható a teljesítés, a büntetés 30 db burpee (rendhagyó esetekben előfordulhat, hogy ennél több). A kivitelezésnél fontos, hogy a felugrásnál a láb emelkedjen el a talajtól, illetve a karhajlításnál a mellkas érintse a talajt. Aki nem nyomja le a 30 db burpeet, azt az önkéntesek először felszólítják, hogy végezze el a megfelelő számú gyakorlatot, amennyiben ez nem történik meg, a versenyző kizárásra kerül. Feljegyzik a rajtszámát, amit a verseny végeztével jelentenek az időmérő állomásnak. Ezért van az, hogy a végleges eredmények csak a verseny utáni napon láthatók. A burpeeket végrehajtani része a fair playnek.

Mesélj kérlek arról, hogy melyek voltak a húzós helyzetek a pályán.

Például amikor azt mondták, hogy teljesítettem a verseny dárdadobását: úgy bedobtam, hogy nem tudtam kihúzni, és a párom várt a dárdára. Aztán jött egy srác, ketten téptük a kötél végét, de sehogy sem jött ki. Amikor már az egész tartószerkezetet kezdtük felborítani, akkor jött egy önkéntes csaj, hogy stop, mindenki álljon le, majd ő bemegy és kihúzza. Bemenni bement, de nem tudta kézzel sem kihúzni. Aztán bementem én is, és kihúztam. Volt tapsikolás, meg Arooozás (az Arooo állítólag egy spártai csatakiáltás – szerk.). A székelyekre semmiképpen nem hoztunk szégyent!

Összehasonlítva a magyarországi vagy szlovák versenytapasztalataiddal, mi volt technikailag újdonság, illetve mi volt számodra az abszolút helyi fíling?

A helyszín alapvetően egy sivatag. A csúszós fal magasabbnak tűnt, mint Eplényben vagy Valcsán. Függőleges cargo-val csak itt találkoztam. A drótkötél alatti mászkálás volt vagy 30 méter, egyensúlyozás nem volt. A Twisterről leestem, nem volt érdemi szintkülönbség a pályán. A többi az a szokásos és ismerős: banán, érem, poló, hidegzuhany, öröm, fotó, kék-zöld folt és izomláz. Mondjuk az se szokásos, se nem ismerős, hogy szaladsz egy térdig érő, kristálytiszta patakban, úgy süt a nap, hogy a fejed, nyakad megpirul, körülötted a Nevada sivatag mérhetetlen tere, veled szemben meg havas hegycsúcsok… fenomenális érzés! Ez az érzés minden ide vezető, és a bejutással kapcsolatos nehézséget megért.

Mennyire volt megterhelő számotokra fizikailag?

Claudia kinezio szalagjai (Hard Training Team – szerk.) a kiválónál jobban teljesített, gyakorlatilag nulla térdfájdalom ért. Este fogmosáskor, meg másnap is köpködtünk egy kis sivatagi homokot, volt lehetetlen helyeken izomlázunk, plusz egy jó pár horzsolásunk, pár tenyérnyi kék-zöld folttal. Egyébként teljesen túlélhető. 

Mit sikerült még elcsípni Vegasból és környékéről?

Másnap reggel egy helikopter elvitt a Grand Canyon aljába, hogy reggelizzünk. Este megnéztük életünk legcsodálatosabb előadását, avagy performanszát: a Cirque de Soleil showját. Szörnyülködtünk egy kört Vegas fényein meg méretein, aztán aludtunk végre egy rendeset. A következő nap egy nyerőgépbe beletettünk valami aprót – tényleg nyerőgép, mert minden betett pénzt elnyert. Visszamusztángoztunk Los Angelesbe, megnéztük a Malibui naplementét, majd megtapogattuk a hírességeket Madame Tussaud viaszmúzeumában a 24 órás visszaút előtt.

Hogyan összegeznéd az élményt az udvarhelyi csapatnak? Mit üzensz az olvasóknak?

Jó móka volt, nagyon élveztük minden pillanatát. Köszönöm az udvarhelyi csapatnak, hogy vannak, mert ők szippantottak bele ebbe a világba, ha nem lennének, ennek az egésznek a felét sem éltük volna át. A kicsit is kalandvágyó olvasóknak azt üzenném, hogy bátran próbálják ki ezt a versenyt. A Spartan Sprint táv, főleg az Open kategóriában, tényleg teljesíthető, ha az ember egy kicsit rákészül. Ezután meg el tudja dönteni, hogy kipróbálja-e magát a Super (8-10 mérföld, 24-29 akadály) vagy a Beast (több mint 12 mérföld, 30-35 akadály) távokon. AROO!

Kimaradt?