Réka kismamablogja: „Kinek nincsen gyermeke, annak nincsen semmije?”
  • 2018. szeptember 21., péntek
    Máté, Mirella
  • 12°
    Kolozsvár
    • Csíkszereda
    • 12°
      Székelyudvarhely
    • Gyergyószentmiklós
    • 12°
      Székelykeresztúr
    • Kovászna
    • Kézdivásárhely
    • Barót
    • Sepsiszentgyörgy
    • 14°
      Arad
    • 12°
      Gyulafehérvár
    • 16°
      Nagyvárad
    • 11°
      Beszterce
    • 12°
      Déva
    • 12°
      Nagybánya
    • 12°
      Marosvásárhely
    • 12°
      Zilah
    • 12°
      Szatmár
    • 12°
      Nagyszeben
    • 15°
      Temesvár
    • Brassó
    • 14°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.6519 LEI
    • 1 USD = 3.9743 LEI
    • 1 GBP = 5.2505 LEI
    • 100 HUF = 1.4382 LEI

Réka kismamablogja: „Kinek nincsen gyermeke, annak nincsen semmije?”


-A A+

Anyukám szerint ez volt az első versikém, amit gyermekkoromban gyártottam: „Kinek nincsen gyermeke, annak nincsen semmije”. Gondolom, öntudatlanul is arra az értékrendre alapoztam ezt a röpke „irodalmi művem”, amit otthon megtapasztaltam. Ezt a gyermetegen egyszerű gondolatot most is felvállalom, bár most – mindamellett, hogy egy másfél éves bűbáj betölti az életem – picit árnyaltabban látom. Nem annak ellenére, hanem éppen a gyermek által hozott bölcsességből kiindulva józanabbul viszonyulok ehhez a kérdéshez.

Röviden: úgy gondolom, hogy egy biológiai adottságból semmilyen körülmények között nem lehet, nem szabad társadalmi vagy bármilyen ehhez hasonló kiváltságot „gyártani”. Erre senki nem kapott felhatalmazást, meg aztán mondjuk, kicsit nevetséges is érdemet kovácsolnunk abból, hogy világra hoztunk egy gyermeket. Az anyaság, a szülői mivolt nem lóverseny, amire beneveztünk és garantált, hogy meg is nyerjük a futamot…

A múlt év decemberében, pont karácsony táján egy másik publikációban egy nagyon kedves sorstársnőmmel együtt írtunk arról, hogy mennyire nem jelent semmit az, hogy a nemzőképesség és egy kedvező élethelyzet innenső oldaláról szemlélhetjük a világot. És hogy a nagy öröm mellett, amit a gyermek jelent, mi mindenre nem ragadtathatjuk magunk csak azért, mert anyák lettünk. Már csak azért sem, mert – ha őszinték vagyunk magunkhoz – azelőtt is volt egy csomó minden más az életünkben, és természetesen ettől arrafelé is lesz majd egy csomó minden más (de még mennyire!). Úgyhogy sem dicsekvésre, sem fanyalgásra, sem kiváltságok lakkozására, sem siránkozásra nincs időnk.Na, de térjünk vissza a lényegre! Igen, magam is megütközve látom, olvasom egy ideje azokat a világhálós kis „kedvességeket” (mert több ilyen is volt), miszerint mi mindent ne csináljanak –például ne vezessenek, és ne mentsenek világot – azok, akiknek nincsen gyerekük. Én erre akkor és most is csak azt tudom mondani, hogy maximális pofátlanság ezt a kérdést így közelíteni meg. És nem azért, mert hajkurászom a népszerűséget egy kényelmes helyzetből, hanem egyszerűen azért, mert azt gondolom, hogy a gyermektelenség egy teljesen másfajta életvitelt tesz lehetővé: például a világmentésre és -vezetésre is sokkal több idő jut. Én például most is szívesen mentenék világot, állóvizet és szűzerdőket, de időközben elég gyakran el kell mennem pelenkát vásárolni, ami ugyan egy roppant prózai, de meglehetősen szükséges tevékenység is sok másik ehhez hasonló mellett. Nos, akinek nem kell elmennie pelenkáért, annak több ideje lehet arra, hogy megváltoztassa a társadalmat, a világot, amelyben mindannyian élünk, sőt, a magam részéről őszintén köszönöm bármilyen okból is gyermektelen embertársaim ennek szentelt értékes idejét. Mert nekem nem jut elég időm rá. Pedig szeretném…

Igen, tudom: amennyire csúnya a „gyermekesek” gyermektelenekhez való viszonyulása, éppen annyira társadalmi tabu is. Én most éppen ezt szeretném egy kicsit feszegetni.

És kezdjük mindjárt azzal, hogy vajon abba már belegondoltunk-e, hogy micsoda könyörtelen úthengerként nehezedhet a bármilyen okból gyermektelenekre a kutakodó idegenek és ismerősök, szomszéd nénik vagy bácsik tekintete és megjegyzése, miszerint semmi mentségük nem lehet arra, hogy nem vállalnak/-tak gyereket (vajon honnan a fészkes fenéből tudják, hogy mi a gyermektelenség oka?). Ahányszor körülnéznek ezek a nők (és férfiak), kérdő tekinteteket láthatnak maguk körül, vagy különböző hangsúllyal nekik szegezett kérdésekre kényszerülnek valamiféle választ megfogalmazni. Én erre simán azt mondom: nem kell megválaszolni, nem kell megfelelni, semmit sem kell mondani, más szóval a semmit kell erre válaszolni. Mert ez a külvilágból érkező kérdés ennyi figyelmet érdemel.

Valamikor magam is a társadalom nyomorgatta „mikor lesz már” kategóriába tartoztam és nagyon begurultam az ilyen jellegű „rendelésekre”. Éppen ezért a magam részéről szimbolikusan fel szeretnék oldozni minden nőt (de férfit is) ez alól az iszonyatos nyomás alól. Tudom, könnyű ezt mondani, de azt is hozzáteszem gyorsan, hogy a gyermekvállalás körüli bármilyen témát mindenki legszemélyesebb magánügyének tartom. Ha igazán jól neveltek lennénk, valójában nem is firtatnánk, hanem szemérmesen lesütnénk a szemünk.

A magam részéről például nagyon örülök annak, hogy Lea éppen most szándékozott megérkezni. Egyesek szerint későn (mindjárt negyven vagyok, ő meg másfél), szerintem meg éppen jókor érkezett. Pont azért, mert úgy érzem, így nem maradtam le semmi érdemlegesről – sem emberileg, sem szakmailag. Azt is tudom, hogy abba a kevésbé tetszetős kategóriába tartozom, amelynek nagyon kell az az érzés, hogy szabadsága kiteljesedett, nem kellett semmiről lemondania a gyermekvállalás ellenében. Ráadásul tudom, hogy enélkül a megnyugtató érzés nélkül az én gyermekemnek egy savanyú, rosszkedvű és mindennel elégedetlen, ámbár friss és ropogós anyja lettem volna huszonévesen. Nem tudom, hogy az kinek lett volna jó. Nekünk biztos, hogy nem…

Na, kábé ennyit arról, hogy nekem mennyire lett volna jó az, ami mindenki másnak jó lehet.  Akkor meg le a kezekkel azokról, akiknek az életéről, döntéseiről, helyzeteiről, bújáról és öröméről semmit sem tudunk!

Mert kinek hogy esne az, ha valaki eldöntené: a világ sorsáról csak a kékszeműek dönthetnek! Az viszont egy genetikai adottság. Nosza, tessék megváltoztatni, ha nem tetszik a kirekesztés!

Amikor egy nő anya lesz, akkor – bármivel is foglalkozott azelőtt – legfőbb ismérve az lesz, hogy ő „ikszipszilonkának” az anyukája. Lehet ez ellen lázadni, egyet nem érteni az új helyzettel, olykor egyenesen szabadkozni, de a lényeg lényeg marad: az anyaság nemcsak az ember agyát alakítja át, hanem a társadalmi szerepét is „újraszabja”.  Én ebben a szerepben leginkább sütkérezni szeretek, de nem titkolom el azt sem, amikor néha kilépek belőle egy-egy gondolatsor erejéig. Ezekben az írásokban gyermekről, nőiségről, anyai sikerekről és kudarcokról is szólok kendőzetlenül. Mert csak úgy érdemes…


HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X