• 2018. október 23., kedd
    Gyöngyi
  • 14°
    Kolozsvár
    • 11°
      Csíkszereda
    • 15°
      Székelyudvarhely
    • 12°
      Gyergyószentmiklós
    • 15°
      Székelykeresztúr
    • 14°
      Kovászna
    • 14°
      Kézdivásárhely
    • 11°
      Barót
    • 13°
      Sepsiszentgyörgy
    • 17°
      Arad
    • 15°
      Gyulafehérvár
    • 16°
      Nagyvárad
    • Beszterce
    • 12°
      Déva
    • 15°
      Nagybánya
    • 14°
      Marosvásárhely
    • 15°
      Zilah
    • 15°
      Szatmár
    • 17°
      Nagyszeben
    • 17°
      Temesvár
    • 13°
      Brassó
    • 20°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.6670 LEI
    • 1 USD = 4.0662 LEI
    • 1 GBP = 5.2812 LEI
    • 100 HUF = 1.4461 LEI

Réka kismamablogja: anya harci játszóruhában


-A A+

Amikor egy nő anya lesz, akkor – bármivel is foglalkozott azelőtt – legfőbb ismérve az lesz, hogy ő „ikszipszilonkának” az anyukája. Lehet ez ellen lázadni, egyet nem érteni az új helyzettel, olykor egyenesen szabadkozni, de a lényeg lényeg marad: az anyaság nemcsak az ember agyát alakítja át, hanem a társadalmi szerepét is „újraszabja”.  Én ebben a szerepben leginkább sütkérezni szeretek, de nem titkolom el azt sem, amikor néha kilépek belőle egy-egy gondolatsor erejéig. Ezekben az írásokban gyermekről, nőiségről, anyai sikerekről és kudarcokról is szólok kendőzetlenül. Mert csak úgy érdemes…

Egy idő óta mintha szándékosan strapabíró ruhákat vennék fel, amikor Leával játszótérre megyünk. Pontosabban olyanokat, amelyeknek már nem árt, ha ennél is jobban lestrapálódnak. Úgy szoktam felkészülni, mintha bevetésre indulnék. Ilyenkor kicsit azt is bánom, hogy eddigi életemet amolyan irodakukacként töltöttem és nem kommandós lettem inkább. Hiszen ez utóbbi tapasztalat mindenképpen nagyobb segítségemre lenne a gyereknevelés jelenlegi fázisában, amikor a lányom olyan fizikai kihívások elé állít, amelyeknek még úgy is nehezen tudok megfelelni, hogy heti rendszerességgel sportolok.

A játszótér egy ideje számomra nem az a nagyon szelíd, kellemes hely, ahol az ember évszaktól függően eltölthet egy-két kedves órát a poronttyal, aki biztonságban van a parkról leválasztott, számára kijelölt helyen. Nem, kérem, a játszótér nagy megpróbáltatások helyszíne lehet, ha az ember nincs annyira csúcsformában, hogy könnyűszerrel elhárítsa az ott orvul elhelyezett akadályokat. Ezért lett volna jobb egy előzetes gyakorlótábor, ahol indáról indára kapaszkodok, sárban és mocsokban kúszok hason, netán akadályokat ugrok át valami nehezékkel a kezemben stb…

Történt ugyanis, hogy Lea december vége táján kedvet kapott – életében először – a játszótér legnépszerűbb eleme, egy eléggé bonyolult szerkezetnek bizonyuló csúszda lépcsőfokainak megmászásához. És vakmerősége még ennél is tovább hajtotta, hiszen a lépcső megmászása után – szülőanyja legnagyobb riadalmára – szélsebesen eltűnt a csúszdához kapcsolódó rövidke alagútban, amelynek végén meredek lejtőt, olyan mászófalszerűséget helyeztek el Leánál sokkal nagyobb gyermekeknek.

Erre a gyorsaságra egyáltalán nem voltam felkészülve, hiszen gyermekem csupán néhány hónapja tanult meg járni. Semmi jele nem volt annak, hogy egyetlen szempillantás alatt egyes egyedül megmássza azt a fránya lépcsőt és hirtelen eltűnik az alagútban. Amikor észbe kaptam, iszkoltam is szédületes gyorsasággal az alagút végére, apró anyai fényként pislákolva kifogni a gyermeket. De nem számoltam a tekervényes utamon felbukkanó akadályokkal, és ezek közül egyik éppen a csúszdára vezető lépcső korlátja volt, amelynek karfája túl hosszúnak bizonyult az én lendületemhez. Megbotlottam, de néhány másodpercig még abban a meggyőződésben ringatóztam, hogy a gravitáció törvényeinek ellenszegülve sikerül elkerülnöm a lehuppanást. Ebben a tévhitben tettem még néhány vicces, balettszerű mozdulatot, majd félig térden, félig oldalvást felszántottam a terepet és csak a szent ige vagy valami hasonló mentett meg attól, hogy a jó masszív műanyagból készült csúszdát is le nem fejeltem. Amikor végre megérkeztem oda, ahová nem akartam, hirtelen eszembe jutott, hogy miközben én itt nyugodtan piknikezem, a gyermekem mindjárt az alagút végére ér, ahol természetesen a nehezebb utat választva legurul majd a lejtőn. S bár mindenem sajgott, fájt, amitől sírhatnékom is támadt hirtelen (szép példával jártam volna a járni éppen megtanult porontyom előtt!), gyorsan felpattantam és futottam is tovább. Amikor végre odaértem, hatalmas megelégedéssel tapasztaltam, hogy Lea is pont akkor érkezett meg és éppen fontolgatta a hogyan továbbot. Hála az égnek, mégsem buktam meg mindig készenlétben lévő anyaként! De mondjuk ki: ezt sem éppen magamnak köszönhettem, hanem sokkal inkább a gyermekem megfontolt természetének. Már létezése első hónapjaiban megmutatkozott ugyanis az a nagyszerű jellemvonása, hogy előbb körülnéz, gondolkodik, és csak ezek után tesz bármit is, ami – ugye – az anyjára nem éppen ebben a formában és ebben a sorrendben jellemző.

No, de egy, a fent leírthoz hasonló jelenet csak akkor lehet teljes és hatásos, ha közönség is van hozzá: akadt is egy nagyon ijedt nagymama, aki annyira meglepődött esendő helyzetem gyors összevisszaságán, hogy inkább kivárta a végét, hátha elég lesz egyszerűen csak a mentőket hívnia…  

Szerencsénkre, erre semmi szükség nem volt, de ami tény az tény: a játszóteret akkor a tudatalattim egyenesen aknamezővé szublimálta, ahová csupán mindenre felkészülve, bevetésre alkalmas harci szerkóban, az ellenség megtévesztésére játszóruhának kinéző jelmezben érdemes elindulni. Ráadásul Leám azóta néhány fokozattal bátrabb: csatakiáltással jelzi, hogy márpedig ő az egyéb veszélyekkel is szembe fog nézni, úgyhogy utána kell másznom, ha jót akarok mindkettőnknek.Miközben a gyermek felszólítására megmászom a legfőbb játszótéri „akadályt”, általában két dolgon szoktam gondolkodni: 1. Vajon az én súlycsoportom szükségleteit tiszteletben tartja-e a csúszda fából készült, látszólag eléggé masszív szerkezete, vagy egy adott ponton majd csúfosan megadja magát? 2. Most vajon helyesen járok-e el, hogy hagyom a gyermeket ilyen helyeken bóklászni (ha leszedném, torkaszakadtából üvöltene, már kipróbáltam), vagy éppen ellenkezőleg, a csúszda közelébe se kéne vinnem azért, hogy megvédhessem őt minden lehetséges „bajtól”?

De ezt a dilemmámat nagyszerűen feloldja az a beszédes tény, hogy az első jelentős játszótéri próbálkozás után kettőnk közül nem a gyermekemé volt a feketébb térd…

 



HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X