• 2018. január 24., szerda
    Timót
  • -10°
    Kolozsvár
    • -10°
      Csíkszereda
    • -8°
      Székelyudvarhely
    • -14°
      Gyergyószentmiklós
    • -8°
      Székelykeresztúr
    • -14°
      Kovászna
    • -13°
      Kézdivásárhely
    • -10°
      Barót
    • -11°
      Sepsiszentgyörgy
    • -1°
      Arad
    • -9°
      Gyulafehérvár
    • -2°
      Nagyvárad
    • -12°
      Beszterce
    • -12°
      Déva
    • -5°
      Nagybánya
    • -8°
      Marosvásárhely
    • -8°
      Zilah
    • -5°
      Szatmár
    • -9°
      Nagyszeben
    • -1°
      Temesvár
    • -11°
      Brassó
    • -2°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.6679 LEI
    • 1 USD = 3.8116 LEI
    • 1 GBP = 5.3186 LEI
    • 100 HUF = 1.5063 LEI

Miért kell nekünk az advent?


-A A+



Igen, szándékos ez a kissé talán provokatív kérdés. Mert amúgy semmi sem kell, semmi sem kötelező, ami jó. Ami az ünnephez kapcsolódik. Ami inkább csak plusz a hétköznapokhoz képest. Többlet, ami felemel. Kiemel a mindennapok rohanásából, elfeledteti velünk a halaszthatatlan tennivalókat, a határidőket. A vélt vagy valós mindennapi gondokat. Igen, ezt is jól tudjuk.

És mégis kell. Kell azért, mert – mint sok más mindent, ami egy kicsit is a szakrálishoz kapcsolódik – elfelejtettük már. Manapság nem a várakozás nehéz – mert az advent ugye erről szól – hanem az, hogy megteremtsük a várakozáshoz szükséges csendet és befeléfordulást. Hogy valahogyan tagoljuk az időt. És egyáltalán az időre, az idő múlására figyeljünk.

Mindez nem könnyű. Mert hogyan lehet megteremteni a csendet, amikor reggel korán már szól az ébresztő, munkába rohanás előtt még kerülő az iskolába a gyerekkel, miközben folyton az órát lessük, jaj csak el ne késsünk. Majd a munkahelyen könnyedén felvenni a ritmust, mintha ez a reggel meg sem történt volna. Mert nincs mese, a munkát el kell végezni. Akár advent van, akár nincs. Főnökkel, kollégákkal egyezkedni, majd beállni a hosszú sorba a bevásárlókocsival, miközben folyton azon jár az eszünk, mit is felejtettünk el… Bár az otthon meghitt terében végre megnyugodhatnánk, de mindegyre villog valami: a számítógép monitorja, vagy a tévéképernyő a mindig aktuális hírekkel. Ami leginkább valamilyen tömegkatasztrófa…

Már nincs, nem létezik az idő, mert az idővel való versenyfutás van. A rohanásban, az órára való kétségbeesett figyelésben épp az idő múlásának átélése vész el. Persze nem az a megoldás, hogy mondjuk fel a munkahelyen, és vonuljunk el egy remetelakba egyedül. De talán megnyugvás lehet az is, ha visszagondolunk, megpróbáljuk felidézni a gyerekkorunkat, amikor várakoztunk valamire. Az a legérdekesebb, hogy akkor abban a várakozásban öröm volt. Boldog izgalom. Számoltuk, hányat kell még aludni karácsonyig. Elképzeltük az ünnepet. A várakozásban már ott volt, amire várakoztunk. Az idő a saját játékszerünkké vált. Akkor az advent is karácsony volt, de a késlekedés miatt felfokozott feszültségben.

Felnőttként már nem szeretünk várakozni. Úgy érezzük, nem vesznek elég komolyan. Játszadoznak velünk. Felnőttként már nem várakozunk, inkább csak megvárakoztatnak minket. Kénytelen-kelletlen hagyjuk magunkat megvárakoztatni. És akkor már a célnak sem tudunk igazán örülni, mert elvárjuk, hogy megkapjuk, ami jár nekünk.  Na végre, ezért kellett annyit várni – legyintünk egykedvűen…  És már megyünk is tovább új célok felé.

Advent van. Az adventi koszorún meggyújtottuk a második gyertyát. Valami múlik, és valami érkezik. De úgy, hogy az elmúlásban benne van az eljövendő. Ez viszont nem történik meg magától. Nem kevesebbet, mint az átélésünket, személyiségünket igényli. Mert a karácsony nem csak úgy van, lebeg valahol, vagy egy dátum a naptárban, hanem bennünk történik.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X


popup