Réka kismamablogja: hétköznapi harcok a kíméletlenség kultúrájában
  • 2018. szeptember 22., szombat
    Móric
  • 24°
    Kolozsvár
    • 24°
      Csíkszereda
    • 27°
      Székelyudvarhely
    • 22°
      Gyergyószentmiklós
    • 27°
      Székelykeresztúr
    • 25°
      Kovászna
    • 25°
      Kézdivásárhely
    • 24°
      Barót
    • 25°
      Sepsiszentgyörgy
    • 25°
      Arad
    • 24°
      Gyulafehérvár
    • 17°
      Nagyvárad
    • 21°
      Beszterce
    • 22°
      Déva
    • 24°
      Nagybánya
    • 25°
      Marosvásárhely
    • 25°
      Zilah
    • 25°
      Szatmár
    • 25°
      Nagyszeben
    • 25°
      Temesvár
    • 25°
      Brassó
    • 28°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.6559 LEI
    • 1 USD = 3.9517 LEI
    • 1 GBP = 5.2123 LEI
    • 100 HUF = 1.4386 LEI

Réka kismamablogja: hétköznapi harcok a kíméletlenség kultúrájában


-A A+

A mi országunkban nincs kényeztetés, nincs kíméletesség, kérem. Ez a terhes nőknek, kisgyermekeknek, időseknek sem jár. Itt mindenkinek az jut, amit kiverekszik magának. Ilyen tekintetben nem is értem, miért csodálkozunk azon, hogy a nyugatiak gyámoltalannak (pontosabban: mutujnak) tűnnek általában az itteni emberekhez képest. Ők valószínűleg nem ahhoz szoktak, hogy a közösségi lét valamennyi terepe újabb és újabb bozótharcok helyszíne (lásd: kulturális különbözőség), amelyben muszáj nyerni, mert ha nem… A gyermekeink viszont ebben nőnek fel, és el sem akarom képzelni, mivé válhatnak, ha nem figyelünk oda.

Egyetlen ujjamon meg tudom számolni, hogy Romániának legalább két városában hányszor engedtek előre bármilyen üzlet pénztárnál, amikor még államig ért a terhes hasam. Az az egyetlen alkalom, amit feljegyeztem magamnak, Brassóban volt egy kenyérsorban, amikor egy több évtizede Olaszországban élő nő igencsak megütközött azon, hogy micsoda természetességgel néztek át rajtam és a megkerülhetetlen méretű hasamon szülővárosom polgárai. Fennhangon közölte, hogy márpedig itt nincs kiárusítás, ha nem engem szolgálnak ki elsőként, mert ez elfogadhatatlan, megengedhetetlen. Elcsukló hangon köszöntem meg neki a kedvességét, nem voltam ehhez szokva. Védelmezőmnek meg azért tűnt fel a nem feltétlenül nekem címezett, hanem általánosan érvényesített kíméletlenség, mert ő egy olyan helyről jött, ahol nem ez volt a normalitás.

Nem így a hematológus szakorvosom, egy velem egy korú nő, aki még azután sem volt hajlandó a páciensek érkezési sorrendjétől eltekinteni a rendelőben, amikor már hárman állták körül a kilenc hónapos pocakom és méltatlankodtak hangosan. Én meg csak ültem sztoikusan, szomorú és fáradt ábrázattal, mert már megszoktam, hogy senkinek nem kell tekintettel lennie az állapotomra.

Aztán megszültem Leát és igyekeztem boldogulni a babakocsival a járdára parkolt autók között, ami nem egyszer azt jelentette, hogy szlalomoznom kellett csúcsidőben az úttesten száguldó autók között ahhoz, hogy hazaérjünk. És mindezt azért, mert a különböző méretű autókat egyenest a tömbház bejáratához parkolták, a nagyobbakat és a kisebbeket is. Egy normálméretű ember lába sem fért volna el oldalvást, hát még egy kisebb méretű gyermekkocsi. Ilyenkor mindig az ikerpárt nevelő ismerőseim vesződéseire gondoltam és elnémultam, mert nekik esélyük sem volt átslisszolni olyan helyeken, ahol nekem mégis sikerült átpasszíroznom Leát kocsistól. Mert ránk általában senki nem gondol, ugye…

Terhességem alatt szinte soha nem utaztam busszal és ez nem nagyképűségből volt, hanem amiatt, hogy soha nem engedték át a helyük az útitársaim, mintha mindenki haladó tanfolyamot abszolvált volna abból, hogyan kell átnézni a terhes nőkön, öregeken, kisgyermekeken, amikor felszállnak a járműre. És ez ráadásul a jobb napokon volt, amikor a leszállásnál keletkezett tülekedésben nem kaptam egyet a hasamba úgy, hogy hátrahőköltem. És akkor már bele sem fogok abba, hogy hányszor szólítottak meg férfiak és nők is, amikor a pénztárnál nem csomagoltam be elég gyorsan a portékát a táskámba. Pedig nagyon igyekeztem, hogy ne okozzak fennakadást…

A várandósságom ilyen tekintetben nagyon vészterhes időszak volt, amelyben megtanultam azt, hogy nem jó, ha az ember rászorul a környezete jóindulatára, a kiszolgáltatott társadalmi rétegeknek nagyon rossz dolguk van Romániában. Itt nem jó elesettnek lenni, mert vége mindennek…

Ezeket az emlékeket minap a kormányellenes tüntetések brutalitása idézte föl bennem és az, hogy mindenki milyen őszintén csodálkozik a hatóságok által bevetett agresszión. Pedig, ha az előbbiek fényében jobban végiggondoljuk a történéseket (és meggyőződésem, hogy az én történeteim nem egyediek), az cseppet sem furcsa.

Nálunk a kíméletlenség a „normalitás”, és ezen mindenki csupán akkor hajlandó megütközni, ha éppen ellene irányul, rajta csattan. Mert igen, a kenyérsornál kezdődik minden, és annál, ahogy általában átnézünk az elesetteken, nehézzé tesszük számukra állapotuk elviselését, mert szinte mindenünnen hiányzik az emberség. Egy ilyen össztársadalmi szolidaritáshiány hátteréből az a „normális”, ami Bukarestben történt. Persze, ez most látványosabb volt, mint amikor egyetlen emberrel történik éppen egy akármilyen hétköznapon.

Ezért is gondolom azt, hogy a legnagyobb szülői felelősség az, hogy ne egy olyan nemzedéket neveljünk fel, amely számára a kíméletlenség a természetes. Nehéz lesz, azt elárulom, mert a napi, jól begyakorolt bozótharcok miatt már eleve magukban hordozzák az agresszivitás, az egymásra való oda nem figyelés génjét…

A címlapfotó forrása: mama.md



HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X