„Öntörvényű emlékiratok”, „A leszámolás”, „Tony Blair alkohollal sokkol”, „A miniszterelnök könnyei és egy korty whisky” – ezekkel és hozzájuk hasonló címekkel tudósít a világsajtó a legfrissebb brit szenzációról, a Downing Street 10. korábbi lakójának vaskos kötetéről, az Egy utazás címűről (A Journey), amely a napokban jelent meg.

A felesége kedvéért lemondása után az anglikán hitét letett, és a pápa áldásával a katolikus vallás fölvett politikus a címmel – hangsúlyozandó az áttérés komoly voltát –, úgy utal az utazásra, „mint földi kínok keresztény vezérmotívumára a szentséghez vezető úton”.

Tony Blair a brit Munkáspártban (Labour) szinte példátlanul hosszú ideig, tíz esztendeig töltötte be egyhuzamban vezető tisztségét, kétszer újjá is választották, és úgy tudni, hogy pusztán azért mondott le, mert egy sörözőben annak idején megígérte jóval kevésbé karizmatikus utódának, de kiváló pénzügyminiszterének, hogy idővel át fogja nyújtani neki a kormánypálcát.

Kétségtelen, hogy megválasztásakor – amikor meghirdette az Európába, az európai szocialisták, szociáldemokraták életébe új, friss levegőt lehelő „harmadik út” politikáját (ebben hosszú ideig kiváló követőre és társra talált a német Gerhard Schröder kancellárban) – még meggyőző erővel rendelkezett, de kisugárzása idővel megkopott. Amit nagyban köszönhet az Amerikát, Bush elnököt szinte vakon követő, már-már kalandor Irak-politikájának.

Önmaga jelentőségét az exminiszterelnök már emlékiratainak bevezetőjében hangsúlyozza, amikor papírra vetette: „Célom nem az volt, hogy történészként írjak, hanem hogy vezető személyiségként”.

Annak is magyarázatát adja, miért nincs figyelemmel a különböző személyek fölvonultatásakor és az események bemutatásakor a kronológiai sorrendre sem: „Még könyvek végtelen sorozatát fogja számtalan szerző írni róluk. De csak egyvalaki tudja elmondani, hogy milyen a történelem középpontjában állni, és ez én vagyok” – állítja a tőle megszokott szerénységgel.

Blair 1997 és 2007 között egy évtizednyi időt töltött a hatalom csúcsán. Elődje, a konzervatív Margaret Thatcher is mindössze eggyel többet; az azóta bárónői rangra emelt politikus A Downing Street-i évek (The Downing Street Years) címmel megírt emlékirataiban azonban a falklandi győzelemmel fényes külpolitikai trófeát mutathatott föl a brit társadalomnak, míg Blair a iraki kalanddal kapcsolatban magyarázkodásra kényszerült.

Az elmúlt év novemberében a háborús szerepvállalást feltáró bizottság meghallgatásán kiderült: ő maga is tisztában volt, hogy Bagdad nem jelent veszélyt az Egyesült Királyságra. A nyilvános meghallgatásokon elhangzottakra alapozva írta tavaly novemberben a Daily Mail, hogy Tony Blair szándékosan hazudott, amikor iraki tömegpusztító fegyverekről beszélt, hiszen soha senki nem talált ilyeneket, jóllehet ezek szolgáltak az invázió legfőbb indokául.

Valódi sikert a munkáspárti miniszterelnök a belpolitikában könyvelhetett el csupán: az Észak-Írországgal kapcsolatos, bár igen törékeny békét, az úgynevezett húsvéti megállapodást, amely egyfajta önkormányzat lehetőségét nyújtotta a különálló országrésznek.

A legélesebb képet pénzügyminiszterével, későbbi utódával, Gordon Brownnal kapcsolatban rajzolja meg a szerző. A könyv első kritikusai arra emlékeztetnek: amikor Blairt harmadszorra is megválasztották, nyilvános ígéretet tett, hogy mandátumának félidejében átadja a kormányzást Gordon Brownnak. De csak húzta-halasztotta a dolgot, mígnem az akkor sikeres pénzügyminiszter a kulisszák mögött ki nem kényszerítette a lépést. Addigra már a Labour és Blair népszerűsége is jócskán megkopott.

A könyvben olvasható a panasz: mennyire megviselte őt a közös munka Brownnal, valamint a tárcavezető mesterkedése, hogy a Downing Street 11-ből (a pénzügyminiszter rezidenciájából) átköltözhessék a 10. szám alá.

Ez az „irtózatos nyomás” vitte rá arra Tony Blairt, hogy naponta a pohár fenekére nézzen, ivászata – saját szavai szerint – már-már az alkoholizmus határát súrolta. (A legenda szerint az előző évszázad legkiemelkedőbb brit politikusa, Churchill is a whisky híve volt.) A könyv sommás szavakkal jellemzi Brownt, akit a Munkáspárt katasztrofális vereségéért is hibáztat: „Politikai számítás, igen. Politikai érzelmek, igen. Elemzői intelligencia, abszolút. Érzelmi intelligencia, nulla.”

A volt miniszterelnök természetesen megemlékezik az 1997. augusztus 31-én Párizsban halálos balesetet szenvedő Dianáról is, akit a tragédia után ő illetett először „a nép hercegnője” állandó eposzi jelzővel. „A magunk módján mindketten manipulátorok voltunk; ügyesek mások érzelmeinek megragadásában, az ösztönös játékban az érzelmek húrjain” – vallja Tony Blair.

Egy teljes évtizeden keresztül igyekezett az örök ifjúság látszatát megőrizni, de legfrissebb fotóin jól látszik, hogy elmúlt 57 éves, és bizony, már rajta is fogott az idő.

Hozzászólások

Hozzászólni csak regisztrált és bejelentkezett felhasználónak lehetséges. Ön nincs bejelentkezve.

Jelenleg nincs hozzászólás ehhez a cikkhez!